Nagyon őszinte, már-már intim részletességgel megrajzolt anya-lánya kapcsolat.

Sándor Erzsi szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen bensőséges viszonya lehetett az édesanyjával, ugyanakkor a tegnap este részben meghallgatott Veiszer Alinda-interjú azért jócskán árnyalja a képet, mennyiben volt ez az egész könyvön végigfutó groteszk humor és emlékezés pozitív.

– Ááá, szegény Tóth László! – legyint anyám, amikor róla mesél. – Igazi fapofa volt, nem lehetett vele egy rendeset röhögni – definiálja számomra egy életre a valódi férfit.

Azt hiszem, ez is egy terápiás könyv, mely szép és őszinte emléket állít a nőnek, aki végigélte a huszadik századot és a maga eszközeivel mindig elérte, hogy a legínségesebb időkben is a talpára essen. Azt hiszem, néha mindannyian szeretnénk olyanok lenni, mint Gitta. És az, akit a legjobban szeretünk, nem is kell, hogy mindig tökéletes legyen az emlékeinkben sem.

– Nem tudtam semmit arról, hogy ötletszerűen indultak-e el, vagy hosszú szervezés előzte-e meg az utazást, de azt kívántam neki, hogy egész hátralévő életét a feleségével töltse el. Dolgozzanak egy helyen, járjanak együtt a munkahelyükre és onnan haza. Menjenek kézen fogva hangversenyre és operába, üljenek egymás mellett, aztán menjenek kettesben nyaralni, és öregedjenek meg egymásnak – fogalmazta meg anyám a legpokolibb átkot, amivel szerinte apám sújtható volt.
Belegondolt, és vidám lett tőle.

Telistele a történet fájdalommal és vágyakozással, melyet újra meg újra felold az a fergeteges humor, amit én személy szerint nagyon bírok. Meg eleve az olyan könyveket, amikor egy mondaton egyszerre lehet megrendülni és közben a fel-feltörő röhögéssel küszködni.

Szerettem nagyon. Sándor Erzsi további könyveire pedig ezentúl különös figyelemmel leszek.