Mélyen hiszek abban, hogy az őseink által elkövetett bűnöket, vagy velük megesett traumákat magunkban hordozzuk. Ha elődeinknek nem sikerült vezekelni miattuk, vagy feldolgozni őket, sajnos miránk hárul ez a nemes feladat. Persze csak, ha van hozzá merszünk.

Ne kérdezzétek, miért, de valahányszor a kezembe vettem a könyvet, a fülemben felcsendült Chopin gisz-moll polonaise-e (pedig hát a cisz-moll noktürn lett volna indokolt, ugye).

Olvassatok Fehér Klárát. Ne tévesszen meg benneteket az, hogy ez egy kamasz lány története, ne gondoljatok a szerző politikai múltjára.

A könyv olvasásakor annyira hangulatos képek peregtek előttem: az olasz város hangulata, épületei, a családi, baráti összeröffenések, a tengerparti üdülőparadicsom, mindez nyakon öntve azzal a hamisíthatatlanul olasz felfogásmóddal, amit egyszerre csodálok és ugyanakkor idegenkedem, valahányszor…

Nagy szerencse, hogy adtam az írónak még egy esélyt az előző könyve után. Határozott fejlődés tapasztalható, vagy a történet volt az, ami jobban megfogott, nem is tudom.

Regény a lelkiismeretről, a fel nem dolgozott háborús bűnökről. Olvasás közben Fábri Zoltán: Utószezon c. filmje ugrott be, hiszen ott is egy, a maga démonaival küzdő ember a főszereplő. A második világháború után járunk jó pár évvel, egy óceánjáró Rio de Janeiro-ba tart, fedélzetén egy…

Gyerekkoromban, amíg megvolt a csatornakiosztásunkon az orosz 1-es adó, időnként játszottunk egy játékot. Mehetett épp egy film, egy talk show vagy akár egy főzős műsor, 5 percen belül garantáltan megjelent egy katona. Vagy valamilyen utalás a háborúra. Az ominózus főzős műsorban például, mikor épp…