Mélyen hiszek abban, hogy az őseink által elkövetett bűnöket, vagy velük megesett traumákat magunkban hordozzuk. Ha elődeinknek nem sikerült vezekelni miattuk, vagy feldolgozni őket, sajnos miránk hárul ez a nemes feladat. Persze csak, ha van hozzá merszünk.

A falakon megsárgult rézkarcok függtek az első világháború előtti Magyarországról, az egykori Nagy-Magyarországról. Kicsi gyerekkorom óta másról sem beszélt apám és nagyanyám, én meg udvariasan bólogattam, de érdekelni sosem érdekelt. Ha meg néha megkérdeztem, hogy milyen is volt annak idején, például egy vadászat, vagy hogy miért annyira antiszemiták a magyarok, ahogy azt az utóbbi években mindenki mondja, mindig ugyanaz volt a magyarul mondott válasz: „Te ezt nem érted.” Ezzel a mondattal nőttem föl, a mai napig a fülemben cseng.

Batthyány Sacha éppen ezt teszi a könyvében. Érezhetően terápiás céllal írta meg oknyomozását a családja kapcsán, kinek az életét hogyan befolyásolta a történelem, helyrehozhatatlan károkat, visszafordíthatatlan sorsfordulatokat okozva, hogy miként csapódik le a leszármazottakban mindaz a bűn, amit elkövettek (?) a nem is túl messzi ősök.

A többiek, akik nem tudtak németül, sokkal nehezebben boldogultak. Aki nem tudta megmondani a számát, megbüntették, vagy egyik reggel egyáltalán nem került elő. Pont a német fräuleinünk volt az, aki megmentette az életemet?

Nem hiszem, hogy bármikor is olvastam hasonlót, gyönyörűen reflektál a mai Magyarország helyzetére, az ország máig feldolgozatlan traumáira (benne az örökös áldozati bárányként való tetszelgéssel, mert mi aztán soha semmi rosszat nem tettünk, hm-hm), illetve számomra hihetetlenül érdekes volt azt is látni, miként éli meg egy magyar nemesi családból származó fiatalember a svájci életet, ahogy írta, beleszületett a jóba, de Svájcot szerintem sosem fogja tudni a hazájaként értelmezni, ahogy Magyarországot sem.

– (…)Ha az apámra és magamra gondolok, akkor olyan kerek mágneseket látok, amelyek a hűtőkön szoktak lenni. Ismeri azt az érzést, amikor megpróbáljuk egymáshoz szorítani őket?
– Persze.
– Az egyik mindig oldalra csúszik. Ott van az a kis hézag közöttük, pár milliméter, voltaképpen csak levegő, gondolná az ember, az egész olyan könnyűnek látszik, de egész egyszerűen képtelenek vagyunk egymáshoz illeszteni a két mágnest. Így vagyunk mi is az apámmal. Úgy szeretném, bárcsak eltűnne az a hézag.

Mindezeken túl fontos kérdésekre világít rá krónikásunk: ha most is háború lenne az országban, vajon mit tennénk? Tudván és okulván az elmúlt évszázad bűneiből, vajon kiállnánk-e az emberiségellenes tettek ellen? Bújtatnánk-e zsidókat, kockáztatva ezzel az életünket? Vernénk-e agyon valakit, csak mert a nézetei mások, mint a mieink? És képesek lennénk-e utóbb az esetleges hibás döntéseinkkel szembenézni?

Az eltemetett bűnök, rossz döntések, a gyökértelenség könyve. Nagyon ajánlom.

Kép forrása: www.shutterstock.com

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2017. szeptember 24., 22:05 → 2017. szeptember 30., 08:49

Értékelés: ★★★★★ (5/5)