Annyira szeretnék erről a könyvről egy jó ütős értékelést írni, melyben át tudom adni mindazt, amit érzek. Félek, túlságosan is mélyen érintett ez az írás, minthogy kellőképpen szavakba tudjam önteni.

Nemrégiben fogalmazódott meg az igény, hogy önéletrajzi könyvet olvassak, gondoltam, valamelyik szórakoztatóipari személy, akinek a munkásságát is kedvelem, megteszi. Ehelyett Anyukámtól kölcsönkaptam egy Kossuth-díjas zongorista és karmester írását (köszi, Anyu!), mely jócskán meghaladta az elképzeléseimet, lévén jóval több, mint önéletrajz.

A ’30-as évek Debrecenjében megismerhetjük a kis Tomika gyermekkorát, tüneményesen, gyermekszemszögből megfogva. A csodagyerekség státuszból elért sikerek örömébe a második világháború betörése rondít bele – rendkívül átélhetően mutatva meg a bombázásokat, a pincében rettegést, majd az oroszok bejövetelét és az azt követő időszakot.

Mert az idén Zeleméren még egy csepp eső sem esett. (…) Laci bácsi, mint valami esőcsináló sámán, kiállt a teraszra, és az ég felé nyújtotta mindkét karját, nem kis színpadiassággal szólítva meg a Jóistent, hogy törődjék már egy kicsit a zeleméri terméssel is. Ez azért hatott döbbenetesen, mert Laci bácsi köztudomásúan ateista volt, és nem is egészen értettem, hogyan hagyhatott ki a Jóisten egy ilyen ziccert.

Miután hősünk korengedménnyel felvételt nyer a Zeneakadémiára, szüleivel Pestre költözik, ám a jobboldali érzelmű politikus apja révén a családot is eléri a rákosista terror, a szülőket kitelepítik.
Innen figyelhető meg a az ifjú Vásáry felnőtté, önálló emberré válása, amelyet szabadulásuk után tőből lemetszenek a szülők, valósággal rátelepedve gyerekükre. A könyvben végig a levegőben lévő majomszeretet és a szülői önzés mégsem itt csúcsosodik ki, hanem az emigrációt követő svájci évek során, amikor is Tamás megismerkedik feleségével, a halott barátja özvegyével, aki igazi társa lesz a későbbiekben, ez pedig sorsszerűen elindít egy olyan féltékenységből fakadó lelki terrort a szülei (elsősorban az Anya) részéről, amely szükségszerűen hozza magával a pszichoszomatikus tünetek megjelenését. A gyermekként kezelt Tamás képtelen felnőttként funkcionálni, házasságát is évekig nem tudja elhálni feleségével...

A művészeten sírni kiváltság, kiváltságosoké a képesség, hogy valamit, ami nem velük történik, sőt talán mással sem történt meg, így át tudjanak érezni. Amennyire szégyelltem mindég a való élet miatt sírni, mert azt gyengeségnek tartottam, annyira felemelőnek találtam a zene vagy irodalom miatt előidézett könnyeket. Az a felnőtt, aki tud sírni az elvont művészeten, a felnőttek közt elit, az a gyerek meg, akire így lehet hatni, felnőtt.

A gyógyulás útját a pszichológiában találja meg az ifjú zongorista, melynek során sok minden helyre kerül a lelkében és képes egy új szemszögből látni környezetét, amely hozzásegíti ahhoz, hogy a későbbiekben egészséges életet élhessen, de ehhez fájdalmas döntéseket kell meghoznia.

Ez a regény (regény?) az önmagunkat megtalálás, a szülőkről való leválás megélése. Némiképp happy enddel zárul, de sok kérdés bennünk marad, ám Vásáry művész úr már legépelte az üzenet második felét is, mely a polcomon várakozik, hogy azt is magamévá tehessem.

Kép forrása: http://www.pto.hu

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2015. december 9., 22:42 → 2016. március 5., 21:17

Értékelés: ★★★★★ (5/5)