Hajápolási kézikönyvhöz képest meglehetősen mély témát boncolgatunk. A „fogadd el magad, ahogy vagy”-kánon egyik aspektusa bizony az is, ahogy az ember a saját hajához viszonyul.

Üdítő volt a ráismerés, hogy nem csupán Magyarországon, de a földgolyó más részein is pária-sorban vannak a göndör hajú emberek, nem is hittem volna. Ezek okait is boncolgatja a könyv, nagyrészt az van emögött, amit én is sejtettem már egy ideje: a fodrászokat egyáltalán nem képzik ki a göndör hajból, nincs kedvük vesződni az alapvetően öntörvényű loknikkal, illetve rasszista felhangok is felütik a fejüket, nem csoda, hogy sok afroamerikai sztár is egyenes hajjal szeret inkább megjelenni. Ez pedig elég messzire vezet, ha belegondolunk.

Az olvasmányba folyamatosan beékelődnek személyes élmények göndör hajúaktól, egyszerre volt felszabadító és szomorú olvasni, mennyire hasonló utat jártunk be mindannyian. Nekem is beletelt jópár évbe, amíg megbarátkoztam ezzel az apai örökséggel és már büszkén ki tudom mondani: igen, a hajam a legszebb dolog rajtam.

Szóval volt nekem a kis ovis barátnőm, a Kinga. Kingának tejfölszőke, szögegyenes haja volt (még most is az), a családi legendárium szerint pedig folyton sírtam, hogy nekem is olyan haj kell, nem ilyen csúnya göndör és pezsgővörös (igaz, akkoriban még nem tudtam, hogy ez milyen menő, illetve, hogy ez a színárnyalat neve, sajnos később átváltott a hajam szőkésbarnára). A fodrászunk tanította meg Anyukámat, miként száríthatja ki egyenesre a hajamat, ami persze kézügyessége híján nem is nagyon sikerült soha, cserébe Kinga haja utáni vágyakozásom helyett a procedúra okozta fájdalom miatt potyogtak a könnyeim.

Pár évvel később valamelyik terrorista osztálytársnőmtől hangzott el A Mondat, Ami Után Elkezdtem Büszke Lenni a Hajamra: ”Jaj, mit izélsz itt a göndör hajaddal, azt hiszed, szép?”
Na, ekkor kattant át bennem valami. Innentől kezdve hagytam abba a fésülködést és csak időnként hagytam magam meggyőzni, hogy a fodrász kiszárítsa a hajamat. Aztán napokig azt éreztem, mintha nem lennék önmagam.

Szóval lassanként teljesen áttértem a göndör hajviseletre, hagytam, hogy a természet tegye a dolgát, a kezdeti gúnyolódást követően („fészekfej” – az illetőt még mindig leköpném azokért, amiket ezen kívül is el kellett tőle viselnem) pedig szép lassan eljutottunk odáig, hogy évekkel később egy kollégám csak „fürtöskének” nevezett a hátam mögött, abszolút pozitív felhanggal. Nem beszélve az irigykedő tekintetekről és szavakról, valahányszor belépek egy fodrásszalonba. Vagy a csapatépítőn az a kolléga, aki bevallása szerint két évig gyűjtötte a bátorságot, hogy engedélyt merjen kérni, hogy megérinthesse a hajamat.

Nem fogom szétspoilerezni a könyvet, de annyit elmondok, nagyon izgalmas világba vezet be minket, meghökkentő, ámde meggyőző hajápolási tanácsokat kapunk, melyeket ezentúl én is alkalmazni fogok. Sorstársaimnak ajánlom még a Facebook-on található Magyar Göndör Közösség csoportot is, ami szintén a könyv által írt hitvallást erősíti.

Addig is: legyetek büszkék a göndörségetekre, mert menőség! Aki mást mond, az meg irigy kutya.