A már korábban átélt jó emlékek bizony nem szegték kedvemet, hogy ismét egy városbejáró sétán vegyek részt. Vica barátnémmal ugyan eredetileg nem is erre a programra jelentkeztünk, ám a karantén-helyzet áthúzta terveinket és a Hosszúlépés csapata által felkínált lehetőségek közül úgy véltük, mi is lehetne alkalmasabb időtöltés egy verőfényes augusztus vasárnapi délelőttön, mint egykori nyilas pszichopaták rémtetteit felidézni?
A Véresmajor névre keresztelt ismeretterjesztő séta nem csupán a magyar történelem egyik sötét fejezetének gaztetteit kívánta bemutatni, hanem mélyebben is igyekezett elgondolkodtatni a csoportot arról, miként is válhat egy egyszerű péksegéd vagy cipészinas tömeggyilkossá, illetve miért is nézte végig egyetlen szó nélkül a lakosság, ahogy több tucat embert kínoznak és gyilkolnak halomra a szomszédban.
Városmajori Jézus Szíve templom. Kép forrása: kepmas.hu
Túránk a Városmajori Jézus Szíve templom előtt kezdődött, ahol is Csonka Laura történész, levéltáros bemelegítésként röviden felvázolta a harmincas évekbeli szélsőségek ugrásszerű népszerűségének okait, nekem pedig egyből eszembe jutott a mondat, amit a középiskolai történelemtanáromtól a mai napig tanulságként őrzök az emlékeimben. Egy ország kétségbeesettségét leginkább az mutatja, ha felerősödnek a szélsőségek.
És bizony, a magyarországi szélsőjobbról ugyan voltak információim, mégis nagyon érdekes volt egyfajta eredettörténetként meghallgatni, mi is vezetett a Hungarista Mozgalom virágba borulásához Magyarországon. Legyen szó jobb- vagy baloldalról, bűnbakot keresni mindig elég egyszerű megoldásnak tűnik, ha már nagyon fojtogat az éppen aktuális egzisztenciális helyzet.
A 12. kerület már jellegéből fakadóan is kiváló táptalaja volt egy szélsőjobbos véd-és dacszövetség kialakulásának, hiszen a kerületi pártszervezet tagjai nemcsak ideológiai nézetükben mutattak hasonlóságot, de egymás kollégái, szomszédai, sőt, olykor rokonai is voltak. Sétánk útvonala csupán néhány utcát foglalt magába és az egyes helyszínek sem estek túl messze egymástól. A kerületi lakosság körülbelül 25%-a a szélsőjobb hatalomra jutásában látta az üdvözítő jövő zálogát akkoriban.
A nemrégiben elkezdődött mise orgonazenéje finoman kiszűrődött, míg magáról a Városmajori Plébániáról is megtudhattunk néhány érdekes információt – jómagam egészen eddig azt hittem, a templom csupán egy jól megkülönböztethető találkozási helyszín, ám hamarosan kiderült, nagyon is kapcsolódik a nyilas uralom tematikájához.
Az építményt egy apa-fia páros, Árkay Aladár és Árkay Bertalan tervezték, előbbi sajnos már nem érhette meg a templom felszentelését. Ami a fiát illeti… Nos, igen érdekes figurája a történetnek, hiszen noha nyilas párttagként rendesen fizette a tagdíjat, mint kiderült, mindeközben Sztehlo Gábor sógoraként zsidó gyerekeket bújtatott otthonában, a Városmajor utca 54. szám alatt. Abban az épületben, ahol nyilas társai is olykor megfordultak.
Forrás: upload.wikimedia.org
Hamarosan pedig megemlékeztünk Kun Andrásról, alias Kun páterről, akit Árkay Bertalantól eltérően korántsem nehéz betenni a megfelelő skatulyába. A minorita szerzetes, miután Kézdivásárhelyről Budapestre érkezett, először ugyancsak a Jézus szíve plébániatemplom falai között tartotta a Szálasi Ferencet éltető, meglepő motívumoktól sem mentes prédikációit, hogy később, mint a nyilas terror egyik leghírhedtebb figurájává váljon és „Krisztus szent nevében!” vezényeljen tüzet a budapesti zsidóságra.
Kun András a népbíróságon. Kép forrása: archivnet.hu
Pszichológiai olvasmányaimnak és saját élményeimnek köszönhetően hamar sikerült is (nyilván nem elsőként) „diagnosztizálnom” ezt a derék szerzetest, aki karizmatikus személyiségével, hallgatóságát meghökkentő húzásaival és lelketlen cselekedeteivel hamar megkapta tőlem a pszichopata jelzőt. Vicával két megálló közti szünetben arról beszélgettünk, milyen szomorú, hogy a legnagyobb rohadékok, akiknek kezéhez nemhogy vér, de megannyi traumatizált emberi lélek is tapad, sokszor milyen megnyerő külső jegyekkel rendelkeznek. Bizony, Kun András még a népbíróságon készített képen is van annyira mutatós, hogy nem csodálom, hogy ennyi ember rajongott érte. És azt még nem is említettem, hogy azt is imádta, ha fényképezik. Szerencsére éppen a saját nárcizmusa okozta a vesztét, de erről még a későbbiekben esik szó.
De nézzük is a megállóhelyeket szép sorban: 
Az egykori nyilas székház helyén ma mélygarázs áll. Forrás: www.hegyvidek.hu
Városmajor utca 37.: Az egykori nyilas székház helye
A jelenlegi Budai Központi Kézbesítő Posta épülete mellett állt a városmajori hungaristák székháza, ahol a három megátalkodott főnyilas, Kun András, Bokor Dénes és Dési Dregán Miklós ütött társaival tanyát. Az épület helyén ma már mélygarázs foglal helyet, így már csak az elbeszélések tanúskodnak arról a megannyi feljelentés nyomán megkínzott ember emlékéről, akiknek sokszor nem is feltétlenül zsidóságuk volt a bűnük, hanem például épp egy olyan lakásban laktak, ami megtetszett valakinek. A séta során több helyszínen is elhangzik, mennyi holttestre bukkantak a háború végén a kertben, nem meglepő módon akit ide bekísértek, az nemigen jutott ki élve. Vagy ha mégis, legfeljebb a Duna partjáig…
Forrás: upload.wikimedia.org
Maros utca 44/b.: Ervin Gábor egykori lakhelye
Kicsoda is volt Ervin Gábor? A pap, aki a reverendájára Kun Andrástól eltérően nem nyilas karszalagot, hanem sárga csillagot tűzött.
Mielőtt részleteiben is elmerültünk volna a fenti történetben, túravezetőnkkel kicsit felelevenítettük, mi alapján is határozták meg az akkor hatalmon lévők, hogy ki számít zsidónak. A „lufiszabály” rendesen adott mozgásteret a halálos ítéletek kimondóinak, hiszen ha például valaki a Tanácsköztársaság bukása előtt keresztelkedett ki vagy éppenséggel olimpiai érmet hozott Magyarországnak, máris kevésbé volt zsidó, mint az, aki ilyesmit nem tudott felmutatni. A sors furcsa játékának köszönhetően állhatott be így az a helyzet, hogy noha Ervin Gábor családja zsidó vallásból kikeresztelkedett katolikus volt, rajta kívül az egész család zsidónak számított. A már katolikus szellemben nevelt fiúból felnőttkorára pap vált, ám a gyökereit továbbra sem tagadta meg. A numerus clausus folytán állásából elbocsájtott munkanélküli zsidók megsegítésére létrehozott alapítványban dolgozott, ellenállásáért több rendőrségi ügybe is keveredett, mígnem egykori hitsorsosai bújtatásáért végül utol nem érte a nyilasok bosszúja.
Forrás: egykor.hu
Városmajor utca 64.: Bíró Dániel Gyógyintézet
A szintén az utcában lévő pártszékházhoz hasonlóan az ehelyütt egykor található ortodox izraelita kórház sem áll már, mindössze egy igen szűkszavú emléktábla tudósít arról, hogy itt valami történt. 1945. január 14-én ugyanis a már emlegetett Kun András és társai megrohamozták a szanatóriumot, a bejáratot elállták, a mozgásképtelen betegeket az ágyukban fekve lőtték agyon, a járóképeseket, illetve az ápolószemélyzetet pedig lekísérték a kertbe, hogy ott nyissanak rájuk sortüzet. Mindezt úgy, hogy alig 500 méterre állt már a szovjet hadsereg.
Kép forrása: upload.wikimedia.org
Csonka Laura levéltári kutatásaiból előkerült egy visszaemlékezés az egyik szomszédos házban lakó bírótól, melyben felidézi, hogy az ablakból lehetett látni a több órán át tartó lövöldözést, a felhalmozódott holttestekkel pedig csak pár nap múlva, a lakosság általi bűzre hivatkozva kezdtek valamit. A tömegsírásásnál egyszerűbb megoldáshoz folyamodtak: benzinnel leöntötték a tetemeket, illetve az épületet, majd felgyújtották. Ma egy szocreál típusú társasház áll az egykori kórház helyén.
Emléktábla a szeretetotthon falán. Kép forrása: upload.wikimedia.org
Alma utca 2/b.: Alma utcai Orthodox Szeretetotthon
Alig pár száz méternyire a szanatóriumtól, néhány nap múlva egy másik tömegmészárlásra is sor került. 1945. január 19-én ugyancsak a nyilasok támadták meg az idősotthont, hogy lemészárolják annak lakóit. Azon kevesek, akik a korábban kapott füles birtokában úgy döntöttek, hogy még a támadást megelőzően elmenekülnek, túlélték ezt az akciót. Ezen a helyszínen található a legrészletesebb emléktábla, amely méltó módon állít emléket az atrocitásoknak. Ha jól értettem, a mai napig élnek itt holokauszt-túlélők.
Kép forrása: 1.kerulet.ittlakunk.hu
Maros utca 16: Zsidó kórház
Útvonalunk következő állomása nem követi kronológiában a néhány nap alatt elkövetett rajtaütések sorát. 1945. január 12-én a mai nevén Budavári Önkormányzat Egészségügyi Szolgálatának épületében bekövetkezett erőszakos behatolás volt az első razzia azon a héten. A nyilas pártszolgálatosok a kórház teljes személyzetét és betegállományát a kertbe kísérték, megásatták velük a sírjukat, majd sortüzet nyitottak rájuk. A holttestek a mai Maros Kertvendéglő területén voltak, amíg a szovjet hatalomátvételt követően ki nem ásták őket, az elkövetők szeme láttára.
Emléktábla a rendelőintézet belsejében. Forrás: m.blog.hu
Ekkor már sokadszorra merengtünk el kollektíven, vajon miként lehet az, hogy a holttesteket egykedvűen szemlélő tettesek még a haláluk pillanatában sem mutattak semminemű megbánást vagy bűntudatot a fentiek miatt? Egy fiatal titkárnő visszaemlékezése szerint Kun András jó édes anyukájának váratlan halála vezetett ahhoz, hogy a fia több száz védekezésre képtelen ember lemészárolásában élje meg a gyászát…
A Maros utcai vérengzés elkövetői a holttestek exhumálásakor. Kép forrása: http://www.csillagoshazak.hu
Németvölgyi út 5. Az új kerületi nyilasház
Túránk utolsó állomása az a villa, amelynek a falai ugyancsak megannyi szörnyűségről tudnának mesélni. Időközben ugyanis a véresmajori pártszékház ide tette át a székhelyét, innen indultak a fenti három helyszínre a platós kocsik, és ennek a ma is mutatós épületnek a pincéiben rendezték be azokat a kínzókamrákat, melyekről Csonka Laura mesélt egy-két horrorisztikus történetet. Ennél a pontnál éreztem úgy igazán kézzelfoghatóan, hogy a csapat elkezdte kapkodni a levegőt.
Kép forrása: maxapro.hu
És ha már ígértem, hogy még visszatérünk Kun páterre, illetve a bukására, regénybe illő történet az is, ahogyan a szovjetek bevonulását követően mentette az irháját a minorita szerzetes. Miután még a nyilasok is kivetették maguk közül bestiális brutalitása miatt (saját bajtársait sem kímélte, ha erőszakról volt szó), a Nemzeti Számonkérő Szék halálos ítéletet mondott ki rá, amit Szálasi közbenjárására 15 évi fegyházbüntetésre mérsékeltek. A szovjetektől már nem számíthatott ekkora jóindulatra, így hát a bevonulást követően Budapestről egyenesen egy román alakulathoz menekült, majd Olaszországban kívánt a későbbiekben letelepedni. Miután papírok híján fennakadt a határellenőrzésen, illetve már országos körözés és elfogatóparancs volt életben ellene, terve hamar meghiúsult, ebben pedig nagy szerepet játszott az a rengeteg korábban készült fotó is, amellyel könnyűszerrel felismerhetővé is vált az őrök számára.
A népbíróság páratlanul hatékonyan, egyetlen nap alatt vezényelte le a tárgyalását és az ítélethozatalt. 1945. szeptember 19-én vérre szomjazó emberek tömegei lepték el a Markó utcai törvényszéki épület bejáratát, illetve a tárgyalótermet. Sokat elárul az akkori állapotokról, hogy jegyet lehetett vásárolni a tárgyaláson, illetve a kivégzésen való részvételre.
Kun páter kivégzése. Forrás: mult-kor.hu
Miután alig néhány óra leforgását követően Kun Andrást kötél általi halálra ítélték, a siralomházban meglátogatta őt egy pszichológus, hogy feltérképezhesse, mi is lehet egy ilyen szadista ember elméjében. Kun András az előzőleg tett beismerő vallomását eddigre már visszavonta és nem érezte magát bűnösnek. Mint azt maga mondta: „Mielőtt meghalok, meggyónok. Ha meggyónok, feloldozást kapok. Ha feloldozást kapok, rendben lesz a szénám, mire a Mi Urunk elé kerülök.”
A történetet eképpen lezárva ezt követően Csonka Laura utunkra bocsájtott minket, mi pedig Vicával sokáig vittük magunkkal a hallottakat, az elhangzott könyvajánlásokat pedig igyekeztünk memorizálni. A poszt végén közlöm őket.
Laura egy másik tematikus sétája a Káderdűlő címet viseli. Megyünk arra is, naná.
Ajánlott irodalom:
Csonka Laura: Egy minorita szerzetes a nyilasok szolgálatában - Kun András élete (letölthető)
Zoltán Gábor: Orgia (Kalligram, 2016)
Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek (Pelikán, 1993)
Csonka Laura – Fiziker Róbert (szerk.): Proletárdiktatúra alulnézetben (L'Harmattan, 2019)
