Egészen más miatt szerettem ezt a könyvet, mint amire számítottam. Kim Leine önéletírásából kiderül, amit már jóideje tudunk, hogy a beteges vallásosság, a szexuális túlingerlés miként rontja meg a fejlődő gyermek lelkét és nyomja rá bélyegét a felnőtt kapcsolatokra.

„Petterson regényét olvasni olyan, mintha belezuhannánk egy éjszaki tájképbe – minden csupa ragyogás és tiszta, tapintható fagy. (Time) Az idézet a borító hátuljáról van és magam sem mondhattam volna szebben.

Hangulatos. Ez a szó ugrik be nekem erről az olvasmányról. Norvégiában járunk, az 1960-as években, egy nagyon értelmes kisfiú szemszögén át vizsgálva az Oslo külvárosában fekvő lakótelepi életet, emberi kapcsolatokat, sok-sok meg nem fejtett rejtéllyel, melyeket egy gyerek még nem érthet.

Hiába, a skandinávok nagyon tudnak. Niels Fredrik Dahl úgy mesél a trauma természetéről, a magányról, az önmarcangolásról, ahogyan senki más nem tudna, aki nem skandináv. Érezzük a metsző hideget, látjuk a szürke házfalakat, az embereket, akik képtelenek egymással mit kezdeni, érezzük az elbeszélő…

Megtagadom, hogy alkut kössek.Megtagadom, hogy megbocsássak.Megtagadom, hogy felejtsek. - mondja a fülszöveg. Csodálatos, sallangmentes, tiszta, tökéletesen egymásba illeszkedő mondatok, pontosan annyit és úgy mond a könyv, hogy ne is legyen kevés és ne is magyarázza túl.