Hangulatos. Ez a szó ugrik be nekem erről az olvasmányról.
Norvégiában járunk, az 1960-as években, egy nagyon értelmes kisfiú szemszögén át vizsgálva az Oslo külvárosában fekvő lakótelepi életet, emberi kapcsolatokat, sok-sok meg nem fejtett rejtéllyel, melyeket egy gyerek még nem érthet.

(Sajnos volt pár dolog, amit a felnőtt olvasó sem, mert alkalmasint egyszer sem lebbentik fel nekünk sem a fátylat, itt egy kicsit összehúztam a szemöldököm, hogy miért nem avatnak be, na…)

Nekem nem volt nyomasztó a regény egyáltalán. Olyan volt, mint mikor az óceánban látod, hogy egyre csak jön, közeledik a hullám, majd hirtelen maga alá temet, de utána újra megnyugszik minden. Majd mindez elölről. Ez egy jó fajta izgalom!

Arra jutottam, ha valaha is kételkedsz abban, érsz-e valamit, kérdezd meg magadtól, képes vagy-e megőrizni egy titkot, mely majd' szétvet – valaki más titkát.

Nagyon tetszett a ritmusa, az elbeszélői stílus, hangyabokányi finom, intellektuális humort is alkalmazott, ami ugyan lehet, hogy Földényi Júlia érdeme, de jót tett a könyvnek.

Míg az elején jártam, nem tudtam nem agyalni azon, mennyire mások voltak a gyerekek a hatvanas években, mikor még nem volt tablet, számítógép és a tévékészülék is csodálni való extrának számított. Maradt hát a telepi gyerekekkel kint rohangászás, a könyvek, beszélgetések. Elbeszélőnk, Finn kapcsolata az elvált, megözvegyült édesanyjával nagyon bensőséges, abszolút partnerként kezelik egymást. Egy ilyen kisfiút én is elfogadnék magamnak.

Anyu smink nélkül tért vissza – a cipőüzletben mindig csinosan kellett megjelennie –, úgy nézett ki, mint hétvégén, mikor csak kettesben voltunk. Én ilyenkor láttam őt a legszebbnek.

Aztán hirtelen berobban az életükbe Linda, a hányattatott sorsú féltestvér húg, aki katalizátora lesz sok érzelmi hullámzásnak, illetve Kristian, mint az egyik szoba albérlője. Hamarosan az eddigi megszokott langyos élet átvált valami izgalmasabba, egyszersmint hirtelen mindennek nagyobb tétje lesz, mint eddig, különös tekintettel az emberi kapcsolatokra. Nem szeretnék spolier-ezni, pedig lenne mit…

A helyenként megjelenő brutalitás ellenére az egész könyvet áthatja a szeretet és jóindulat. Finn, ahogyan nagyfiúsan a kishúgát támogatja, egészen megható. Az anya figurája is nagyon jól meg van írva, senki sem egydimenziós, nagyon szurkoltam a kis család tagjainak. Roy Jacobsen-re pedig ezentúl nagyon figyelni fogok, mert tökjól ír!