Schumicky Lillával meglehetősen váratlan, ám emlékezetes volt a megismerkedésem. Valamikor 2008 környékén egy este nem bírtam aludni és a csatornákat böngészve rábukkantam a Cool tv egyik esti beszélgetős műsorára, ahol Valkó Eszter interjúvolt meg sugárzó, gyönyörű lányt, de nem ám egy szétplasztikázott, üresfejű libát, hanem aki belülről is szép volt.

Ottragadtam, tőle hallottam először az ugandai helyzetről, illetve, hogy milyen humanitárius munkát végez ő odakint, hogyan segíti a gyermekanyákat és erőszakban fogant gyerekeiket. Lenyűgöző volt. Azóta el akartam olvasni a könyvét, melyet harmadmagával írt meg.

Afrikára mindig is úgy tekintettem, mint egy szegény, kicsapott mostohagyerekre, akivel nem törődik senki. Egyszerre vonz és taszít ez a vidék. Európai szemmel nekem felfoghatatlan az a primitívség, ami ott uralkodik, holott mennyi mindent ki lehetne hozni az ottani kultúrából, emberekből, természeti kincsekből… És akkor jön Joseph Kony (Ugandában, de más afrikai államok is rendelkeznek legalább egy ilyen megalomán elmebeteg féreggel), aki mindezt széttrolkodja, traumatizálja az ott élőket több generáción keresztül, ráadásul semmi érdemlegeset nem ér el vele. (A háborúzásnak szvsz amúgy sincs semmi értelme, mindenki szív.)

De hát mi közünk nekünk, magyaroknak ehhez az egészhez? Miért is foglalkoznánk azzal, mi történik valamivel odébb, mikor minálunk is virágzik a korrupció, az egészségügy romokban, rengeteg az alultáplált gyerek, az adóforintjaink meg jobb is, ha nem gondolunk bele, hova vándorolnak. Aztán az ember elolvassa a könyvet, ahol nem ritka, hogy egyesek egy héten (!) át étlen-szomjan tengődnek a 40°C-os hőségben, kórház, ha van is, nincsenek gyógyszerek vagy eszközök a gyógyításhoz, mindennapos a legállatiasabb erőszak is, amit el tudunk képzelni. És ilyenkor egy percre gondolkodjon el mindenki, mikor a saját életével kapcsolatban sóhajtozik.

Sokféle gonoszságra képes az ember. Ezek közül a legköpedelmesebb, mikor ez gyerekekre irányul. Formálódó személyiségű, gyenge és védtelen lényekre.
Ez a könyv helyenként annyira megrázó, hogy ki sem írtam belőle az emlékezetesebb részeket. Akit érdekel a téma, úgyis elolvassa, aki meg nem bírja az ilyesmit, nem is akarom ezzel “meghozni a kedvét”.

A szöveggondozás amúgy gyalázatosra sikerült, az amúgy is zaklatott lelkem egyenesen tombolt néhány ordító helyesírási és sajtóhiba láttán. Egy ilyen fontos könyvet tényleg nem volt senki, aki átolvasott volna nyomdába kerülés előtt?! (Úgy elmennék valahova olvasószerkesztőnek, de komolyan.)

Zárásképp egy másik személyes élményemet hadd elevenítsem fel. Mint Lilla az interjúban elmesélte, a rehabilitációs programban részt vevő fiatal nők papírgyöngyöket készítenek és abból fűznek nyakláncot. Nagyon örültem, mikor én is szert tehettem egy ilyen nyakláncra az Afrikai-Magyar Egyesületen keresztül – remélem, az adományom oda került végül, ahová azt szántam.