Ha valahol létezne (Amerikában minden bizonnyal létezik) a lakhelyünk rendben tartásának nehézségeivel foglalkozó csoportterápia, már látom is magam a kör közepén:

ÉN Sziasztok. Ditti vagyok, rendetlen, mint állat.

TÖBBIEK (kórusban) Szia Ditti!

Hát, nos. Azt hihetnők, hogy tehát ezzel a könyvvel végre kicsit az enyéim közt lehetek, felszabadítólag fog hatni, hogy végre leverhetem magamról azt a sok évnyi nyüstölést, miszerint az én asztalomon már csak döglött macska nincsen (élő viszont gyakran megfordul arrafelé), szóval már majdnem... De aztán mégsem.

Először is a könyv egy dühös visszacsapás volt szegény Marie Kondo életfilozófiájára. Én is olvastam a Magyarországon megjelent két könyvét és noha nem tudtam száz százalékig magamévá tenni az intelmeket, azért azt semmiképpen nem mondanám, hogy nem lehetett benne jó gondolatokat találni, ha az ember leszedi róla a japánokra jellemző kissé elvarázsolt gondolkodásmódot. A zoknijaimat például azóta nem gyűröm gombócba, no nem azért, hogy a zoknik lelkivilágát óvjam, hanem mert tényleg praktikusabb erre a KonMari módszer.

De ha már rendetlenség. Szerintem a rendetlen emberek is szeretik, ha egy kicsit sikerül ráncba szedniük az életterüket, néha a jóból (kupiból) is megárt a sok. Mert azzal magam is egyetértek, hogy a sok-sok holmi, a használatból fakadó összevisszaság igenis bír bizonyos vizuális értékkel. Jelzi, hogy élünk. Illetve, hogy másik közkedvelt mentségemet is idecitáljam, a kreatív emberek rendetlenek, ez van. Igen, az elmebetegek is, de hadd tegyem a magamfajtákat most egy ártalmatlanabb rekeszbe.

Jennifer McCartney viszont olyannyira túltolja azt a bizonyos biciklit néhol, hogy a kezdeti vagánysága a szememben szépen átment egy tipikus amerikai picsa csakazértis megmondom, hogy úgy a jó, ahogyan én élek-típusú megmondói szerepkörébe. Nem beszélve arról a pazarló, mindent leszaró életmódról, amely egyre inkább idegesít az amerikaiakban. Ahogy haladtam a könyvvel, egyre több olyan gondolatot fogalmazott meg, amit csak remélek, hogy nem gondolt annyira véresen komolyan. Mert azon kötelező érvényű tanácsok, miszerint mindig legyen otthon vodka, mert bármi van, a pia majd segít, kissé elgondolkodtattak, vajon mennyire kártékonyak egy olyan világban, ahol egyre több ember oldja alkohollal a szorongását.

Némiképp visszabillent az egyensúly, mikor a beteges gyűjtögetők felé kanyarodtunk el, szerencsére ezt Jenniferünk nem tartja követendőnek. Illetve szimpatikus számomra az a hozzáállás is, miszerint a társadalomtól érkező nyomasztások figyelmen kívül hagyásával már sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk. Mert tényleg, hát ki nézi, miben alszunk, ki szólhat bele, miként alakítjuk ki a magunk kis életterét, ha az úgy nekünk jó?

Ezzel együtt egy jócskán túlárazott, nem túl mély könyvecske ez, kábé két nap alatt megírhatta az írója, kávé-és cigiszünetekben meg az illusztrációknak szánt firkálmányok is elkészültek. Ezt egy stand-upos előadás keretében talán még jobban is tudtam volna élvezni.

A lényeg: legyenek macskáitok meg sok könyvetek otthon! Ezen gondolatok többször is elhangzanak a könyvben, szóval minden bizonnyal megszívlelendőek.

Kép forrása: jamesaltucher.com

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2020. július 9., 00:24 → 2020. július 9., 14:14

Értékelés: ★★★★★ (3/5)