Hiába, a skandinávok nagyon tudnak. Niels Fredrik Dahl úgy mesél a trauma természetéről, a magányról, az önmarcangolásról, ahogyan senki más nem tudna, aki nem skandináv. Érezzük a metsző hideget, látjuk a szürke házfalakat, az embereket, akik képtelenek egymással mit kezdeni, érezzük az elbeszélő kisfiú, majd a felnőtt főhős lelkéből kibeszélő kisfiú hangját. És noha kis hazánkban is játszódhatna a mű, mégis áthatja az a sajátos skandináv (jelen esetben norvég) hangulat, amiért szeretünk erről a világról olvasni.

Már a fülszöveg elolvasásakor rájöttem, mi lesz a „poén”, de ez cseppet sem vont le a könyv élvezeti értékéből. Mert noha hálistennek a többségünk nem él(t) át olyasmiket, mint főszereplőnk, Vilgot, de pontosan tudjuk, milyen érzés, mikor azt érezzük, kívülállóak vagyunk a világban és nem ért minket senki. Mert a legfontosabb pillanataiban az ember mélyen, legbelül, bizony egyedül van.

Remekül ütemezett lélektani regény, mely kétfrontos támadást indít a történtek feldolgozása érdekében. Hősünk gyermekként és felnőttként tekint vissza arra a bizonyos estére, amikor minden megváltozott, illetve a körülményekre, melyek körülvették és körülveszik azóta is őt. Kiüresedett szülő-gyerek kapcsolat, le nem vezetett frusztrációk, szeretethiány okozza azt a fájdalmas traumát, amivel a hősünk megküzdeni kényszerül. Behelyettesíthető ez bármilyen, hosszas feldolgozást igénylő traumával, melyből már mindannyiunknak jutott, mindez olyan szépen és érzékenyen elmesélve, hogy az olyan nyilvánvaló metaforák, mint a regényben végig a saját láncaiban vergődő elefánt, egyáltalán nem tűnnek didaktikusnak. Közben eszembe jutott még Thomas Vinterberg kiváló filmje, a Születésnap is. Bár nem pont így nyúl a témához, mégis hasonló érzéseket váltott ki belőlem (és minő csoda, az is egy skandináv alkotás).

Azért én nagyon remélem, hogy nem önéletrajzi ihletettségből született a könyv. Ennek kiderítéséhez még mindenképpen kell a szerzőtől mást is olvasnom.