„Petterson regényét olvasni olyan, mintha belezuhannánk egy éjszaki tájképbe – minden csupa ragyogás és tiszta, tapintható fagy. (Time)

Az idézet a borító hátuljáról van és magam sem mondhattam volna szebben.

A Lótolvajokhoz hasonlóan itt is elfogott az érzés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy Bergmann-filmet néznék, csodálatosan plasztikusan mutatja be a skandináv világot.

Az egyetlen problémám talán azzal volt, hogy valami „eljutunk A-ból B-be” jellegű történetvezetést vártam, de a végső feloldozás/megoldás nem jön el a végén, ez inkább tűnt nekem impresszionista regénynek, igaz, annak egészen kiváló.

Nevetésemet átitatta a magány. Előttem van az élet – még semmi nem dőlt el.

Életem során volt szerencsém rövid ideig Dániában élni és noha a könyv a ’80-as évek végén (illetve a visszaemlékezések során a ’60-as években) játszódik, tökéletesen visszahozta az érzést, mikor még ott éltem. A sajátosan skandináv életszemléletet, az emberi kapcsolatok furcsa hidegségét, az alkohol- és cigarettafüggőséget…megspékelve, hogy bizony állandóan hűvös van, fúj a szél és az épületeket, berendezési tárgyakat valami puritán, hűvös elegancia lengi körbe. És ezzel együtt valami imádnivaló az egész közeg.

Ajkán mosoly játszott, nem igazi mosoly, hiszen semmi mulatságos nem történt – mindig ezt az arckifejezést öltötte fel, ha valami nyomasztotta, és nyilvánvalóan olyasmi foglalkoztatta, amit nem gyanított senki. Azokban a pillanatokban különösen szépnek láttam.

Ami már ottjártamkor is nagyon megfogott, itt is érintőlegesen megjelenik: a közösségi munkavégzés. Egy lakóközösségben is teljesen természetes, hogy vetésforgóban váltják, ki takarítsa a lépcsőházat. De ez már iskolás korban elkezdődik, a hetes dolga nem merül ki abban, amiben minálunk. Ez a rendszer rendkívül hatékonyan tanítja meg a kis emberpalántáknak, hogy mindenkinek megéri beletenni a közösbe, mert különben mindenki szív.

Tehát jó könyv, eteti magát, de hangulatkönyvként kezdjen hozzá, aki belevág, nem fog csalódni.