Ne kérdezzétek, miért, de valahányszor a kezembe vettem a könyvet, a fülemben felcsendült Chopin gisz-moll polonaise-e (pedig hát a cisz-moll noktürn lett volna indokolt, ugye).

Meglepően jó irodalmi stílusban megírt visszaemlékezés egy zenésztől (igaz, Vásáry Tamás is nagyon jól ír zongorista létére). Mindig lenyűgöznek az olyan történetek, amelyek az élni akarásról szólnak. Nagyon sokat megtudunk ilyenkor az emberi psziché erejéről, a tűélessé váló ösztönökről, a (csaknem) kimeríthetetlen energiatartalékokról.

Az egyik alkalmazott, akit behívtak a seregbe, bejött, hogy elbúcsúzzon a kollégáktól, s egy füst alatt megmutassa nekik az új egyenruháját. Nyilván azt képzelte, hogy majd mindenki körülállja, és megható búcsúzkodásra kerül sor. De csalódnia kellett: senkinek sem volt ideje rá figyelni. Csak állt, és próbálta elkapni a mellette elviharzó kollégákat, hogy legalább részben előadhassa nekik, miért is húzott „angyalbőrt”, amiről később majd mesélhet az unokáknak. Nem sejtette, hogy két hét múlva ugyanígy nem lesz ideje senkinek, hogy jelenlétével tisztelje meg a temetésén.

Ami ezt a könyvet kiemeli a legtöbb holokauszt-memoár soraiból, az a háború szereplőinek bátran árnyalt ábrázolása. Nagyon szeretem, ha nincs egy nép/vallás/csoport egydimenziósan bemutatva, nem meglepő, hogy a könyvben leírtak nem mentek le sem a lengyelek, sem a németek torkán, évtizedekig nem került nyilvánosságra az egész mű.

Fontos tanulság lehet mindenki számára, hogy itt nincsenek zsidók/nácik/lengyelek/antiszemiták stb, itt emberek vannak. Az általánosítás nemhogy felesleges, de egyenesen ostobaság, hiszen, mint a könyvből is kiderül, egy zsidó is lehetett szaros életét mentő kollaboráns féreg, egy német katona sem volt feltétlenül lelketlen gyilkológép, egy zsidót mentő civil is lehetett szélhámos.

Minden háború felszínre vet nemzetiségi csoportokat, amelyek túl gyávák, hogy nyílt harcot folytassanak, és túl szerencsétlenek, hogy bármilyen önálló politikai szerepet játsszanak, ahhoz viszont elég erkölcstelenek, hogy eljátsszák a hóhérsegéd szerepét valamelyik hadban álló nagyhatalom oldalán. Ebben a háborúban az ukrán és litván fasisztáknak jutott ez a szerep.

Wilm Hosenfeld naplórészletei a könyv végén nagyon erősek, örülök, hogy szántak neki jópár oldalt. Elkeserítő, hogy az ilyen emberek is embertelen körülmények és kínzások által vesztették életüket. A háború (a hatalom), kezdem azt gondolni, csak a rendes embereket nem kíméli. Remélem, azóta már áll neki az a fa a Jad Vasem-ben.

Most pedig megyek és újra megtekintem a könyvből készült kiváló Roman Polanski-filmet (ami tartalmaz egy szerelmi szálat is, nagy csalódás volt nekem, hogy a könyvben erről szó sincs).

Kép forrása: www.ghostmachinery.com

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2018. január 22., 08:10 → 2018. január 27., 10:22

Értékelés: ★★★★★ (5/5)