Regény a lelkiismeretről, a fel nem dolgozott háborús bűnökről.
Olvasás közben Fábri Zoltán: Utószezon c. filmje ugrott be, hiszen ott is egy, a maga démonaival küzdő ember a főszereplő.

A második világháború után járunk jó pár évvel, egy óceánjáró Rio de Janeiro-ba tart, fedélzetén egy nyugat-német házaspárral és egy titokzatos nővel, aki felbukkanásával alaposan felkavarja az állóvizet a pár életében.

Megjelenik a könyvben a holokauszt utóélete, illetve a németek szembenézése a világháborúban betöltött szerepük miatt – egy amerikai friss ismeretség nyújt alapot az (egyébként holokauszt-túlélő) írónő számára, hogy a férfiak moralizálgató beszélgetése alapján magunk is levonhassuk a konzekvenciákat a kollektív bűnösségről. Ha azt mondtam, a könyv egésze az Utószezon-t juttatta eszembe, azt is el kell árulnom, hogy az előbb említett eszmecserék számomra legalább olyan fárasztóak és idővel követhetetlenné váltak, mint a moly-on egyes értékelések alatt kibontakozó viták, melyekkel kapcsolatban megnyugtató eredmény elérése nem lehetséges, hiszen egyikünk sem rendelkezik személyes tapasztalattal az ügyben.

– Te… hát hiszen… ismerem én ezt jól. Fiatal voltál. Hagytad, hogy lépre csaljanak az ideológiával, azzal a hírhedt „hatalmi program”-mal. Vajmi kevesen voltak, akik előre látták, mi lesz annak a vége. (…) Tudom, ismerem én ezt a gépezetet. Tudom, hogyan ment ez. És éppen ezért, nem tudlak elítélni, talán nincs is hozzá jogom. Sokkal tapasztaltabb embereket is lépre csaltak. Lelki lefegyverzettség, tömeghisztéria.

A könyv nagyon régen íródott, más politikai klímában, ezért némi avíttság az örök téma dacára érzékelhető volt. De aki kíváncsi arra, hogy az SS egykori kötelékébe tartozó ember miként mentegeti magát a borzalmak miatti felelősségre vonás alól, illetve kíváncsi, milyen is lehetett Auschwitz-ban évekig élni fogolyként, annak érdekes olvasmány lehet. Az írónő maga is ennek a tábornak a foglya volt, így leírását autentikusnak tekinthetjük.