Gyerekkoromban, amíg megvolt a csatornakiosztásunkon az orosz 1-es adó, időnként játszottunk egy játékot. Mehetett épp egy film, egy talk show vagy akár egy főzős műsor, 5 percen belül garantáltan megjelent egy katona. Vagy valamilyen utalás a háborúra. Az ominózus főzős műsorban például, mikor épp a fazékban rotyogott az étel, egyszeriben dalra fakadtak a szereplők, valahonnan persze előugrott egy egyenruhás, harmonikás fószer is, természetesen katonadalra gyújtottak rá.

Mindez a napjainkig tartó militarista orosz agymosás gyönyörűen megjelenik a könyvben is. Szvetlana Alekszijevics gyakorlatilag nem csinált semmi különöset, csak fogta a batyuját, benne a magnetofonjával és keresztülutazta Belorussziát, Oroszországot, hogy háborús túlélőket hallgasson meg, ezeket pedig szépen legépelte. A könyv ereje a beszámolókban rejlik, sok-sok mélyen elgondolkodtató idézettel a megszólalóktól. Ebbe a posztba csak néhányat emelek be.

Emlékszem, ahogy vonultunk a felszabadított Belorusszia területén, s a falvakban sehol nem találkoztunk férfiakkal. Mindenütt nők fogadtak bennünket. Csak ők maradtak…

Nem titok, hogy mélyen megvetem a háborúskodást és a gyűlöletkeltést. Nézheti az ember akármelyik szemszögből, egy háborúban senki sem jár jól, a győztesek sem. Az az egész hátralévő életükre kiható trauma, amit ezek a fiatal lányok és nők átéltek, vajon semmissé válik, csak mert történetesen épp a győztes oldalon harcoltak? A hős férfiak szemszögéből bizonyosan.

Az anyja ujjával jelezte, hogy hallgassunk. Még a szomszédjainak sem vallotta be, hogy a lánya otthon van, mindenki úgy tudta, hogy kint van a fronton. Pedig egyetlen lánya volt, de nem sajnálta, nem tudta volna elviselni a szégyent, hogy visszajött. Hogy nem harcol.

Milyen propaganda mehetett a sztálini időkben, hogy ezek az életerős, ifjú lányok ahelyett, hogy meghúzódtak volna valami eldugott hátországban, hogy kivárják, míg lemegy ez az egész szar, még hisztérikusan követeljék is, hogy az első frontvonalba vigyék ki őket? Mert hát a haza, az minden. Valóban. Az már senkit ne érdekeljen, miként nyomorodtak meg ezek a nők egy életre, miként vetették ki a honfitársaik maguk közül a győzelem után őket, mondván, hát aki ennyi férfival volt együtt, az szükségképpen kurva? Semmi baj, kapnak néhány szép plecsnit (már aki), a többit meg felejtsük is el, minek ilyesmiről beszélni.

Az öcsém elmesélte, hogy mikor egyszer fogoly németeket kísértek át a városunkon, ők meg, a csibészek, csúzlival lövöldözték az oszlopot. Anyám meglátta, és lekevert neki egy nyaklevest. Olyan tejfelesszájú gyerekek mentek, akiket Hitler utoljára még összeszedett. Az öcsém hétéves volt, de megmaradt az emlékezetében, hogyan nézett anyám ezekre a németekre, és sírt: „Vakuljanak meg az anyák, akik a háborúba engedtek ilyeneket, mint ezek!” A háború – férfiak dolga. Talán kevés a férfi, akikről írhat?

A háború valóban nem asszonyi dolog, habár a férfiak is néha-néha megszólaltak, sokkal jobban ők sem jöttek ki a történetből. Felfoghatatlan, miként lehet még ma is a közgondolkodás része odaát, hogy a háború az milyen menőség. Ennyi hátramaradt túlélővel, elesett, megkínzott halottal.

A háborúig boldogan éltem… Apámmal, anyámmal. Apám hazajött a finn háborúból. A jobb kezéről hiányzott egy ujja, és én megkérdeztem tőle: »Apa, mi szükség van a háborúra?«

Szvetlana Alekszijevics mert minderről könyvet írni, amiért nem kapott köszönetet a hazájában és Oroszországban sem. Hja, hát az igazság fáj…

Kép forrása: https://englishrussia.com/

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2019. január 1., 00:00 → 2019. január 12., 19:30

Értékelés: ★★★★★ (5/5)