♪♫ ”And IIIIIiiiII will always love youuuhoooo…” ♪♫

Ha Whitney Houston-ról van szó, lefogadom, a legtöbb ember fülében azonnal felcsendül ez az örökbecsű nóta.*

Emlékszik még valaki a VH1 fénykorából a Behind the Music című műsorra? Na, ez pont olyan volt, csak írásban.
Mark Bego alaposan utánajárt (néha már túlságosan is) ennek a 48 évnek, ami címszereplőnk életét öleli fel. Ügyesen elrejtette a személyes véleményét, inkább a sajtó és a többi híresség reakcióira építette a sztorit, melyben egy ragyogó tehetség felemelkedését és hirtelen zuhanását követhetjük nyomon.

Számomra a könyv legalább annyira szólt Whitney élettörténetéről, mint az amerikai sztárvilág működési mechanizmusairól. Kívülállóként ugye csak az látszik, micsoda gazdagság és pompa veszi őket körül, rajongók hada szerte a világon, díjesők, satöbbi… Nagyon kiábrándító volt olvasni, milyen patikamérlegen kimért adalékok és gondosan megtervezett kampány előzi meg a sztárrá válást. Esetünkben Clive Davis oltalmazó szárnyai alatt nevelkedik a tehetséges felmenőkkel rendelkező fiatal Whitney, akinél bizony semmit nem bíztak a véletlenre.

Megjelenik az a fajta maximalizmus is, ami gyakorlatilag egyenes út ahhoz, hogy a legkisebb kudarc után is valaki kedvet kapjon valamilyen bódító szer használatához. Hogy egy nagylemez az eladási listán csak a harmadik (!) helyig jusson, azt mindjárt bukásnak minősíteni, hát szóval… Kerekedett a szemem rendesen.

Tragikus volt látni a mélyrepülést, amit egy bántalmazó házastársi kapcsolat és a drog keveréke képes kiváltani. Hiába volt címszereplőnk egy kiállhatatlan hisztis díva, valahogy ismerve a háttérsztorit, nem tudom hibáztatni. Nem egészséges ez az élet senkinek, még egy olyan ember sem bírta a jelek szerint, aki gyakorlatilag az anyatejjel szívta magába a sztárságot.

Hiába az alapos kutatómunka, volt néhány igencsak bosszantó figyelmetlenség, amin nem tudtam felülkerekedni. A 2009-es New York-i koncert idején szerencsétlen Houston nem 48 éves volt, csak 46. 48 évesen halt meg, ezt a két évet ne vegyük el tőle, ha kérhetem.
Illetve felfoghatatlan, hogy egy énekesről szóló könyvben nem szúr szemet senkinek, hogy soha nem volt olyan sláger, hogy If When You Believe vagy olyan, hogy One of These Those Days.

Örülök, hogy olvashattam ezt a tartalmas, ámde nem hibátlan élettörténeti összefoglalót egy olyan kivételes tehetségű énekesnőről, akihez foghatót nem tudom, valaha is megismerünk-e még.

*Az egyetlen Whitney Houston-dal, amit rühellek. Akkor már inkább az I Have Nothing. Az egyik legszebb dal, amit valaha írtak a szerelemről.