Mostanában folyton köpdössük az újságírói szakmát, milyen hangyafingnyi jelentőségű cikkeket képesek leközölni, azt is rossz helyesírással, teli egyeztetési hibákkal, az érzelmi intelligencia időnkénti totális hiányával, ebben pedig sok más hírportállal egyetemben az élen jár az index.hu. Ez pedig különösen akkor nagyon dühítő, mikor azt látjuk, hogy közben meg az index egyes újságírói letesznek az asztalra ilyen könyveket is, mint amilyen ez. Nem tudnánk ehhez a szinthez visszatérni?

Alapos munka, remekül és érzékenyen tálalja ezt a nagyon megosztó és mégis mindannyiunkat így vagy úgy, de érintő témát. Már a köszönetnyilvánításban kellemes meglepetésként felbukkant egy név, akinek magam is sokat köszönhetek, így eleve pluszpontokkal indult nálam a könyv, mely később sem okozott csalódást.

Magyarországon az embereknek jellemzően nem kimondottan magas sem a jog-, sem a testtudatosságuk, azaz sem abban nem magabiztosak, hogy egyáltalán mit szabad velük megtenni, sem abban, hogy ha ezt valaki mégis megteszi, akkor hogyan kérhetnének jogorvoslatot.

Ideje lenne tényleg őszintén beszélni a szexuális zaklatásról és annak megítéléséről. Ideje lenne a bagatellizálás és szőnyeg alá söprés helyett végre megérteni a jelenség hátterét, mind elkövetői, mind áldozati szinten. A könyv ezt remekül hozza, odamondós stílussal, mégis egyszerűen és lényegre törően fogalmaz, a téma felépítése is remek, gyakorlatilag olyan, mint egy nagyon hosszú, ámde rendkívül igényes index-cikk, még a régi időkből.

(…) valóban fontos, hogy egyazon témán – a szexuális zaklatásén – belül is differenciáltan gondolkodjunk (de megint csak: az emberiségnek ez más témákban sem volt soha az erőssége), és helyükön kezeljük az egyes eseteket. Ne számítson ugyanannyit egy combra tett kéz, mint egy bezárt ajtók mögött, a személyi szabadság korlátozásával súlyosbított nemi erőszak – de valamennyit akkor is számítson. Nem az a baj, ha valaki a legkisebb határátlépést is zaklatásként éli meg. Az a baj, ha a környezet ugyanúgy reagál erre, mint a legsúlyosabb bűntényre, egy életre megvonva minden további lehetőséget az elkövetőtől; és az is baj, ha a környezet egyáltalán nem reagál, mondván, minek az apróságokról beszélni, vannak ennél komolyabb dolgok is.

Mindenkinek el kellene olvasnia. Különösen azoknak, akik még mindig az áldozathibáztató attitűdöt nyomatják a kommentekben… De ahogy az egyéb érzékeny, megértésre váró témákat, úgy ezt sem ők fogják elolvasni…:(

A közösségimédia-hozzászólásokban elmélyedve az ember – vérmérséklettől függően – vagy végig akarja zokogni az éjszakát, vagy repjegyet akar venni, csak oda, egy lakatlan szigetre.
Hogy az áldozathibáztatás irracionális, nem tényekre épül, és így nem is igazán kell tényekkel megcáfolni, már csak annyiból is könnyű belátni, ha az ember megpróbálja elképzelni a kedvesen felvetett elképzeléseket egy másik szemszögből. „Miért ült be egyáltalán egy fiatal nő egy idősebb férfi mellé egyedül egy autóba? Hát annyira hülye, hogy nem tudja, hogy ebből baj lehet?” Oké, de mit is kérdezne a társadalom, ha az illető nő azzal állna elő: „Én ugyan be nem ülök egy férfival egy autóba, még az hiányzik! Ismerem a fajtáját, csak egyet akarhat.” Hát azt, hogy a nő egy férfigyűlölő, paranoiás, rosszhiszemű kékharisnya. „Mit képzel, hogy nemet mond, miután egész este elfogadta az ingyenkoktélokat?” A másik olvasat: „Micsoda ribanc, aki csak azért igent mond, mert fizettek neki pár rundot!” Rövid, feszülős szoknyát vesz, és órákig sminkel? Ne csodálkozzon, ha megvadítja a férfiakat! A biztonság kedvéért ócska ruhában megy bulizni? Igénytelen tyúk, nem csoda, hogy nem kell senkinek.