Hamarabb láttam a könyvből készült sorozatot, emiatt bizonyos szempontból „el lettem rontva”, nem tudtam úgy olvasni, hogy ne azok a szobabelsők, ne azok az arcok stb. legyenek előttem.

A sorozat-adaptáció számlájára írom azt is, hogy így előzetesen eldurrantották az összes puskaport, ami a történetben volt. Mert noha az első évad minden egyes része jeges vasmarokkal rántotta össze a gyomromat, itt kevésbé tudtam átélni, amit a szerző át szeretett volna adni, hiányzott belőle az a látványvilág, amit nagyon jól megoldottak a készítők mozgóképen.

Szeretném hinni, hogy ez csak egy kitalált történet. Hinnem kell. Muszáj. Azoknak, akik el tudják hitetni magukkal, hogy mindez csak mese, jobbak az esélyeik.
Ugyanis ha ez csupán kitaláció, akkor befolyásolhatom a végkifejletet. Akkor a mesének egyszer vége lesz, ami után a való élet következik. Folytathatom ott, ahol abbahagytam.

Ámde viszont! Hiába érződött a történetvezetés tempóján, hogy a ráérősebb ’80-as években íródott (megértem azokat, akik szörnyen vontatottnak találták), mégsem tudtam letenni. Meglepve tapasztaltam, hogy egyes esetekben mennyire nem követte az adaptáció a könyvet, máshol meg egy teljesen új karaktertípust mutatott be (Serena Joy), akit itt legalább olyan sokdimenziós szereplőként ismerhetünk meg, mint a sorozatban. Csak a nevük azonos, de ebben a nőben is lett volna sztori.

A könyvön továbbá nagyon érezhető, hogy az iráni forradalom parafrázisa akart lenni (a sorozatban ez természetesen más aktualitásokra hivatkozva jelent meg), megkeverve az egyetemleges diktatúra-szokásokkal, az emberi gyarlósággal, mert valahol mindenki a saját bőrét menti és ha már úgyis minden szar, hát, igyekszik kihozni belőle a legjobbat. Még akkor is, ha ez más kárán történik meg.

Én pedig csak reménykedem, hogy az én életemben nem fog kiépülni a lakhelyemen hasonló ellesztő diktatúra… Meg utána sem.