Nem tudom, hogyan, de a könyv gyakorlatilag semmilyen irodalmi értékkel nem bír, mégis úgy sodródtam, mint egy falevél a hullámzó medencében, csak, hogy stílusos legyek.

Székely Éva sallangmentesen és módfelett őszintén meséli el nekünk az úszói, az edzői és a szembeteg élményeit. Szerfelett izgalmas volt a versenyek leírását olvasni még akkor is, ha tulajdonképpen egy laza Google kereséssel az olyan enciklopédikus sporttörténelmi tudással nem rendelkezők is, mint én, ki tudták volna spoilerezni a végkifejletet.

Élsportolónak tényleg születni kell. Aki nem rendelkezik a Székely Éváéhoz hasonló fanatizmussal és kitartással, nem viseli ennyire jól a stresszhelyzeteket, annak valóban csak hobbiból érdemes úszni.

Minden este sírva öltöztem. Rendszeresen mi mentünk ki utoljára a kapun. A portás bácsi meg is jegyezte:
– Egyszer hal lesz belőled, Évikém.
Nem is tudta, milyen szívesen vállaltam volna.

Nosztalgikus volt az uszodai részeket olvasni, kölyökkoromban ugyanis én is úsztam, és egészen addig szívesen is tettem, míg
a) az edzőm azt nem találta egyszer mondani, ha így folytatom, akár az úszóegyletbe is felvehetnek, ettől pedig úgy beparáztam, hogy a stressz visszavetette a kedvemet,
b) egészségügyi okokból olyannyira javasolt lett ez az edzésmód, hogy nagyon hamar meg is utáltam. Fene se akar muszájból úszni.

Az utca üres volt. Hirtelen megláttam, hogy a sarkon egy lovaskocsi áll, bőrig ázott lovacskákkal. Elindultam az előszobába, kivettem a piros esernyőmet és belebújtam a kabátomba. Édesanyám utánam szólt: „Hová mész?” "Viszek a lovacskának esernyőt, feleltem, mert ázik." Édesanyám magyarázta, hogy a lónak nem lehet esernyőt vinni, de én vigasztalhatatlan voltam. Úgy bőgtem, hogy nem lehetett megnyugtatni. Azóta szólásmondás a családban, ha valami olyannal akarok segíteni, amivel nem lehet, hogy „Már megint esernyőt akar vinni a lónak!” Nekem mégis igazam volt. A lovat, ha esik az eső, a rendes kocsis letakarja, nem hagyja bőrig ázni. Ez volt az első eset, amikor különvéleményen voltam. Este, amikor lefeküdtem, láttam a szomorú, lehajtott fejű, bőrig ázott sovány gebét, és fájt a szívem. Ma, amikor már a világháború leírhatatlan borzalmait átéltem és az emberi kiszolgáltatottság szinte minden elképzelhető módját láttam, ez a gyerekkori kép jelenik meg lelki szemeim előtt, ha segíteni szeretnék és nem tudok.

Félelmetes memóriája van ennek a nőnek, hogy napra pontosan emlékezett a gyógykezelései részleteire is, holott állapotából fakadóan naplót akkoriban nem írhatott.
Nagyon érdekes kis könyv volt, úszóknak, úszás iránt érdeklődőknek és sporttörténeti kulisszák mögé való bepillantáshoz kihagyhatatlan darab. Bírnék egy hasonlót valamelyik mai sportolótól.