Kezdem azzal, hogy nagy szerencse, hogy szingliként olvastam a könyvet. Az is jó döntésnek bizonyult, hogy eddig halogattam az ismerkedést Máraival. Azt hiszem, a könyv témájához nem árt, ha az ember átél előzetesen egyet s mást. Például, ha már nem hisz abban, hogy találkozik Az Igazival.

Eleinte furcsállottam az elbeszélés módját, nehezen hiszem, hogy létezik olyan cimbora, aki 250 oldalnyi monológot szó nélkül végighallgat egy kávézóban a vele szemben ülőtől, közben nem megy ki pisilni, nem alszik el, vagy nem hagyja ott az illetőt a fenébe. De természetesen az író számára ez egy nagyon kényelmes megoldás volt.

Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.

Az első részben Ilonka, a feleség szemszögéből ismerhetjük meg, milyen is az, mikor egy szeretetre képtelen férjjel élünk együtt, akit amúgy nagyon szeretünk. Márai elképesztően jól hozza a női hangot a könyvben, ő tudta azt, amit sok férfi nem hisz el, de bizony a nőknek sokkal érzékenyebb radarjaik vannak, mint azt gondolnák. A női szereplők közül vele egész jól azonosulni tudtam.

Mit tehetek?… Ezt kérdeztem magamtól, százszor és ezerszer. Végre is nem írhattam a lapoknak levelet, s nem kérhettem tanácsot és útbaigazítást, „Csalódott asszony” jeligére. Ismerem ezeket a leveleket és válaszokat, melyek szerkesztői üzenetek között jelennek meg, s biztatják a csalódott asszonyt, ne csüggedjen, férjét valószínűleg elfoglalja a sok munka, vigyázzon a háztartásra, és használjon ilyen vagy olyan kenőcsöt és rizsport éjszakára, mert akkor üde lesz az arcbőre, és férje megint beleszeret.

A könyv második felében Péter, a férj mondja el, miként is volt a gyerekkora, ifjúsága majd a két kútbaesett házassága. Nyomorult lehet így élni, amilyen közegbe született Péterünk, hiába a fényűző polgári körülmények, már a startvonalnál eldőlt, hogy ez az ember boldogtalanságra van ítélve.

Valami eltört benne. Mindez természetesen szavak nélkül történt, mint a nagy és veszélyes dolgok általában. Mikor az ember beszél, sír vagy kiabál, már minden könnyebb.

Természetesen nem hagyhattam befejezetlenül a történetet, sikerült megszereznem az új Helikon-kiadásból sajnálatos módon kihagyott Judit… és az utóhang című részt is. Itt nagyon erősen érződik, hogy az író ezt már évtizedekkel később írta, meg kell mondjam, alig vártam, hogy végezzek vele. Juditot egyáltalán nem tudtam kedvelni. Talán itt volt a legszembeszökőbb, hogy Márai lehetett egy hatalmas tálentum, akinek rengeteg idézetét ki lehet írni, de ahogy a nőkhöz viszonyult, attól nemegyszer idegesen fészkelődtem. Ezen kívül a könyv súlyos hibája az is, hogy valami kegyetlenül túl van írva. Az utóhang viszont kellemes csalódás volt, ott ismét rátalált Márai a jó arány-érzékére. És az emigráció, mint téma nekem mindig érdekes olvasmány.

Nem mondom, hogy nem fogok többet Máraitól olvasni, de egyelőre kicsit szüneteltetem a dolgot.

Kép forrása: www.shutterstock.com

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2018. május 30., 21:30 → 2018. július 8., 18:34

Értékelés: ★★★★★ (4/5)