Peter Gethers neve már gyerekkorom óta nem ismeretlen előttem. Még kicsi voltam, mikor a Spektrumon futott egy kétrészes dokumentumfilmsorozat macskákról és kutyákról, természetesen az előbbi téma kapcsán szólaltatták meg az írót, máig a fülemben van a narrátor hangja: A [nemtommilyen] légitársaság két legkülönlegesebb utasa Peter Gethers író és a macskája, Norton. Legújabb kötetében kalandokkal teli vidám kettősükről mesél. És akkor bevágták ennek a könyvnek az eredetijét.

Peter Gethers ebben a műsorban a macskák történelmi szerepéről mesélt, Norton is ott ült mellette, és mikor a X. századra terelődött a szó, ”melyet Norton csak sötét kornak nevez” (?), a pasas nem átallotta az operatőrnek megjegyezni, hogy erről nem szívesen beszélne Norton előtt, nem lehetne kihagyni ezt a részt? A nemleges választ követően pedig BEFOGTA A CICA FÜLÉT, hogy az ne hallja a boszorkányüldözések következtében lemészárolt cicákról szóló mondatokat. Én pedig a mai napig nem tudom eldönteni, vajon komolyan gondolta-e ezt a dolgot vagy mediahack volt.

Sokáig azt hittem, többet nem is hallok róluk, de aztán egy macskamentő alapítványnak adakozva megvettem az időközben magyarul is megjelent könyvet, amit az első 30-40 oldalnál azt hittem, félbehagyok.

Egészen addig, míg Peter párkapcsolati nyűglődéseire nem terelődött a szó, azt gondoltam, ebben a könyvben nincs annyi téma, ami le tudná 200 oldalon keresztül kötni a figyelmemet, ráadásul elnézést, de az író sem volt számomra túl szimpatikus, nem tudom megmondani, miért.

Már a következő napra sikerült listát készítenem azokról a dolgokról, amelyek annyira feldühítettek vele kapcsolatban, hogy majdnem elfelejtkeztem ama tervemről, hogy visszamenjek hozzá és könyörögjek egy második lehetőségért.

Szóval a főbb kapcsolódási pontot inkább az életünkben hasonló élmények jelentették, legyen szó akár a szakítás feldolgozásáról, a közös élettér adta újratervezésről, de leginkább az utazásról. Mert igen, nagyon is tudom, milyen küszködés egy cicával megszervezni egy utat (igaz, mi nem repültünk együtt még soha). Nálam is voltak megdöbbentően rosszindulatú reakciók utastársaim részéről, mint például az a féreg, aki a villamoson szánt szándékkal rúgott bele a hordozóba, vagy a könyvbeli epizódhoz hasonló eset, mikor valakire éppen akkor jött rá az allergiás reakció, miután már jó 20 perce egy utastérben volt velünk és realizálódott, hogy egy négylábú is velünk utazik. Meg akik vállalnak kisállatszállítást, de ők az állat alatt csak a kutyát értik…

De szerencsére a kisállat még mindig egy pozitív trigger a legtöbb ember számára. Sosem fogom elfelejteni azt az esetet, mikor beszálltam két marcona fiú mellé és mikor meglátták kis útitársamat, egy emberként húzódott a szájuk mosolyra és „Cicaaaa!” felkiáltással egész úton őt simogatták. Vagy az a kisfiú, aki a buszon sétált oda hozzám, illedelmesen megérdeklődve, megnézheti-e a cicát, majd elmesélte, neki milyen cicája van otthon. Végezetül megköszönte, hogy megnézhette a jószágot, majd visszament a nagymamájához. Bárcsak több ilyen gyerek lenne!

Még soha nem hallottam semmit, ami dorombolt volna, és úgy éreztem, hogy valószínűleg ez a legcsodálatosabb, legmegnyugtatóbb hang, amit valaha is hallottam. Kevés dolog nyújthatott ahhoz fogható élvezetet, mint amikor Norton kinyújtózott az ágyon vagy a heverőn, és én a hasára tettem a fejem. Dorombolt és dorombolt és dorombolt – teljes boldogságban. Hamarosan azon kaptam magam, hogy kihagyom a kedvenc tévéműsoraim ismétlését, csakhogy eltölthessek egy órácskát a dorombolását hallgatva.

Nade, hogy ne csak magunkról beszéljek (higgyétek el, a könyvről nem nagyon van mit mondani), a fordítás valami kegyetlenül béna (lásd a Victoria titka fehérneműüzletet például), valamint néha olyan elütések is voltak, hogy a fejemet fogtam. Összevetve, nem emelkedik ki a cicás könyvek közül, szódával elmegy, nyelvgyakorlásként eredetiben ajánlanám, nem egy magvas szöveg.