Keresztlányom ajándékát muszáj voltam lemeózni.

Bájos kis történet egy Tilda nevű kislányról és Zellerről Besamelről, a flegma, kövér és mellesleg beszélni is tudó macskáról.

Zeller különösebben nem volt sem kedves, sem barátságos, csak rettentően kövér, és az az egy dolog érdekelte, hogy mikor kap enni és mit.

Megjelennek az archetipikus szereplők, az álnok és irigy Norbi, a főszakácsi babérok után ácsingózó szakácssegéd, aki igencsak megkavarja a szart.
Iván, a macskamaffia vezére, aki megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe végére jár bizonyos dolgoknak.
Itt van Klári, a pletykás, szófosó másik kavarógép, de még maga Elton (John), a híres énekes is cameo-zik nekünk egyet.

– Szervusz, drága Tildácska, ezer éve nem láttalak! De legalább három napja biztosan nem!

Természetesen a végén nemcsak Besamel macska, de a történet is kikerekedik, kiderülnek a hazugságok, de a rosszak megbocsátást nyernek (elvégre ráér még a gyerek megtanulni, mi az élet), merthogy igazából mindenki segítőkész és jóindulatú legbelül, meg a többi szokásos tanulság, amit egy 8 éves még talán el is hisz. És ez így van jól.

Az illusztrációk nagyon szépek, a szövegek sem voltak bárgyúak, a macskák lekezelő beszédje nagyon bejött, bár néha felhúztam a szemöldököm, mikor olyan kifejezéseket használt az író, hogy leoltott valaki valakit, vagy egy kútba esett terv után, mikor konstatálják, hogy Ez gáz. Én egy keveset visszább vettem volna.