Annyira jó érzés olyan könyvet olvasni, ami nem szépirodalom, mégis, a rendkívül igényesen átgondolt felépítésnek köszönhetően az ember alig várja, hogy félretehesse a dolgait és olvashassa tovább! Ezt nevezem példamutatásnak, ha már egy könyv arról szól, hogy miként kell jól megírni egy könyvet.

Főleg a szépirodalmi körökben mozgó, amatőr írókra jellemző, hogy a leírásoknak, a lélektani ábrázolásnak, a lét mesterségesen kitágított pillanatainak alárendelik a cselekményt. Ha ilyen művet írtunk, akkor se feledjük, hogy minden létező mozgásban van, legalább atomi szinten. Keressük meg, mi változik a regényben, külső események síkján vagy lélektani síkon, és megtaláltuk a történetet.

Stílusa is megfelelő, nem túl szájbarágós, helyenként finom humorral is operál, alázatra nevel, ezek mind-mind nagyon szimpatikus dolgok. Külön megemlítendő, milyen lehelethalványan képes a szorongó olvasót terelni a megoldás felé, közben nem rejti véka alá, hogy bizony, az is megeshet, hogy tehetségünk, az nincsen. És attól még lehetünk boldogok (max nem fogunk könyvet megjelentetni).

Ami nagyon fontos alap, hogy mind az életben, mind a könyvekben kétféle kommunikációs csatorna fut párhuzamosan. Az egyik, amit kimond a szereplő, a másik a nonverbális jelek. A nonverbális mindig felülírja a verbális közlést, ami hatalmas játékteret ad az írónak.

Mivel nem vagyok különösebben nagy fantasy, YA, vagy sci-fi fogyasztó, értelemszerűen nem is tervezek eme műfajokban írni. Mindezek ellenére élvezetes volt az ehhez kapcsolódó fejezetek tanulmányozása is. Varga Bea (vagyis On Sai), mint a fenti műfajok szerzője nagyon pontosan tudja, kiket takarnak ezen zsánerek olvasói. (Ugyanebben éreztem a könyv hátrányát is, végig úgy kezelte az olvasót, mintha az kizárólag szórakoztató könyvet szeretne írni.) A gyermekirodalom célközönségéről szóló rész teljesen a módszertani szemináriumok emlékét hozta vissza :)

[a 13-15 éves olvasókról:]
Roppant érdekes ez a korcsoport, mert beleragad az adott szellemi vagy érzelmi problémába, megrágja ezerszer, meg akarja találni az összes megoldást, és úgy kialakítani a véleményét.
Olvasáskor emiatt kedvelik az elnyújtott, túlírt párbeszédeket (felnőttnek ezek üresnek tűnnek), a minden érzelmi rezdülést hosszan leíró regényeket (felnőttnek unalmas) és a szélsőséges helyzeteket és érzelmi hullámzást (felnőttnek ez giccs).

A munkafüzet-szerű részeket inkább csak gondolatban oldottam meg, mivel nem szokásom a könyveimbe firkálgatni. Ezeken az üres lapokon én is szívesebben vettem volna konkrét jó és elrettentő példákat létező művekből, ebben Alexander Steele könyve jobb volt. Ja és én sorrendben olvastam a fejezeteket, nem ugrabugráltam, hiába próbáltak bevonni ebbe a játékba.

A könyv abszolút megérdemli az öt csillagot, ezzel együtt jelezném az írópalántáknak, hogy ne ez legyen az egyedüli könyv, amit elolvasnak írástechnika tantárgyból. De ez is legyen köztük!