Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint amikor kiskoromban evőkanálnyi vízben feloldott Kalmopyrint próbált Édesanyám belémdiktálni. Nem volt érdemes sokáig húzni a dolgot, egyetlen falással le kell nyelni, majd utána kapok csokit, hogy elvegye a rossz ízt. Igyekeztem is mihamarabb végezni vele, olyan rossz érzések kerítettek hatalmukba.

Ennyi nárcisztikust/lelki sérültet/szellemileg gyerekkorban megrekedt embert (megfelelő aláhúzandó, akár mindhárom) egy rakáson! Az egész bagázsból talán a nyitott házasságban élő középkorú párral tudtam némiképp szimpatizálni, ott minden őszintén ki van mondva, nem egymás háta mögött, a másikat hitegetve történnek a dolgok, a maga műfajában abszolút korrekt. Más kérdés, hogy én képtelen lennék ilyesmire.

Végül is, nem tudom, min lepődtem meg, hiszen nem védekeztünk ezzel a lánnyal sem. Ahhoz képest, hogy milyen racionális embernek tartom magam, egyik szeretőmmel sem ejtettünk szót a védekezésről. Valahogy nem jutott eszünkbe. Néha fölmerült bennem, hogy teherbe ejtem valamelyik szeretőmet, vagy elkapok valamilyen betegséget, de úgy éreztem, ezzel nem lehet baj, mert megvéd az a természetes szűrő, amit a partnerek kiválasztásánál alkalmazok. Ezek a dolgok megoldódnak maguktól.

Ahogy már más is írta, a könyvben leírt történetek kapcsán nekem sem a megcsalás tényével van alapesetben bajom. Nem szép dolog, szó se róla, de nem kívánok sarkosan fogalmazni, mivel ennek is annyiféle háttere lehet, hogy egyszerűen értelmetlenség lenne fekete-fehérben gondolkodni (ahogy azt az abortusz, a halálbüntetés vagy az eutanázia témájában is hajlamosak vagyunk). Létező jelenség, kár is lenne tagadni.

Amit én alapesetben elvárnék egy megcsaló féltől, hogy legalább egy kicsit érezze már rosszul magát miatta, ne aludjon már át pár éjszakát, ránduljon már kicsit össze a gyomra, ha belegondol, mit is tett! A könyvben megszólalók sok esetben nemhogy semmilyen lelkifurdalást nem éreznek, de egyenesen büszkék is a tettükre, meg, hogy milyen ügyesen sikerült elkerülniük, hogy ne bukjanak le.

Valószínűleg azért ment neki nehezen a szakítás, mert a neveltetésünkből eredően a kultúránkat minden irányból átható bűntudat miatt azt gondoljuk, hogy a válás egyenlő a bukással. Mintha valami szégyenteljes dolog lenne azt mondani valakinek, hogy köszönöm szépen, többé nem kérek ebből a kapcsolatból. Azt gondoljuk, aki elvált, az kudarcot vallott.
Rajtam kitör a frász ettől a hozzáállástól.
Pont az a kudarc, ha valaki felnőtt létére nem tud határozott döntéseket hozni a saját életéről. Annál nagyobb nyereséget el sem tudok képzelni, mint ha valaki képes változtatni azon a helyzeten, melyben rosszul érzi magát. És ezért nem értem, hogy miért tartjuk sikernek vagy teljesítménynek, ha valakik összeházasodnak? A meló csak ezután kezdődik.

Nem tudom, mi volt a könyv szándéka, hogy most nyugodjak meg, mindenki inkorrekt a másikkal, vagy kezdjek örülni annak, hogy nincs az életemben senki, így megcsalva sem lehetek. Ja, nem, szeretői státuszom még lehet, juhé! Igazi feel good könyv, na. A viszony.hu támogatásával...

Mindezek miatt inkább nem is fejezném ki csillagokban a tetszésemet. A 0 csillag nem a legrosszabb osztályzat nálam, hanem az nem vesz fel értéket.

Kép forrása: ridikul.hu

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2019. július 20., 22:53 → 2019. július 22., 19:04

Értékelés: ★★★★★ (0/5)