Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem a könyvtől. Egy elsőkönyves író, akit ráadásul még ismerek is, természetes, hogy magában hordozza a veszélyt, hogy maximum elnéző félmosollyal fogom a végén becsukni a könyvet, utána meg, ha szerencsés vagyok, a közös rendezvényeken sikerül mindig pont nem a szerző mellé ülni, elkerülendő így a kínos, bíztatásba burkolt feszengő negatív visszajelzéseket.

Örömmel jelentem, itt ilyesmiről szó sincs! Gyakorlatilag az első pár mondattal berántott a sztori.
Hangulatában azokra a tévéfilmekre emlékeztetett, amiket annak idején a Duna tv-ről vettünk fel videóra (tudjátok, az értelmiségi éjszakai műsorsávból), volt egy időszak, mikor orosz filmeket adtak zsinórban. Szóval filmszerű volt az egész kisregény, remekül beillene a sorba.

A történet feszes, egyszer sem nem ül le. A rendszerváltás utáni Oroszország hangulata nagyon érzékletes, kicsit a saját gyerekkorom is megidéződött, pedig Magyarországon azért akkoriban jobb világ volt. A figurák élnek, szerethetőek. Bár sajnos nem derül fény végül minden részletre, mégis olyan érzésem van, hogy a történet csaknem kerek egész. Egyedül a lezárással nem voltam maradéktalanul elégedett, hirtelen vége szakadt a történetnek, olvastam volna még! Na, majd a második kötetben :)

Nem mindig tudtam eldönteni, hogy a dolgaiért lenézzem, megvessem, vagy titkon csodáljam-e a testvéremet.

Sokakkal ellentétben én nem voltam olyan rosszban az illusztrációkkal. Adott az egész könyvnek egy régies ízt, ami illett a regény cselekményének idejéhez is (még a ’90-es évek elején adtak ki illusztrált regényeket emlékeim szerint). A borító már más tészta, továbbra is olyan érzésem van, mintha az új esőcseppes pöttyös könyvsorozat egyik része lenne. Holott legalább gimnazista korú ember kezébe nyomnám.

Szegényesen, de túléltünk minden válságot – ez lehetett a pityeriek jelszava. A boltok sokszor üresen álltak. Néhány éve rosszabb volt a helyzet, de még mostanában sem jött helyre minden. A kommunista idők gazdagsága hiányzik. A házak szétrohadnak, az emberek egyre kevesebb figyelmet szentelnek a közös tulajdonnak. Koszosabbak és szegényesebbek, kopottabbak vagyunk mind. Egy ház, egy háromemeletes százéves lakótömb most foszladozó falakkal, félmeztelenül néz a város felé. Gyerekkoromban frissen meszelve, lefestve mutatta kifelé a legjobb oldalát.
A körülöttem bandukoló emberek megöregedtek. Mintha mindenkit tíz évvel megnyomorított volna a válságos időszak. Ezt a Pityert, a nyomorba belekóstoló Pityert nem szerettem annyira, mint gyermekkorom szülővárosát.
De attól még az enyém volt.

A korrektort viszont jópárszor kupán vágtam volna. Nem tudom, ki terjesztette el, hogy az ugyan szót külön kell írni, még akkor is, ha nem indulatszó vagy partikula. Ugyan úgy, ugyan akkor stb. ÁÁÁÁ Egyre több embernek nem báncsa a szemét és ez engem nagyon elkeserít. Ezt nem Ákos követte el, az tutifix.

Végül, de nem utolsósorban, írópalántaként a könyv motivációs hatása is nagyon erős volt :) Ákosom, ezt szépen odatetted, gratulálok.

Kép forrása: proaktivdirekt.com

_____________________________________________________________________________

Olvasás időpontja: 2018. április 22., 23:31 → 2018. április 24., 19:20

Értékelés: ★★★★★ (4,5/5)