Próbálok nem elfogultan értekezni a könyvről, de érzem, nem nagyon fog menni…

Elég az hozzá, hogy ismét itt egy könyv, ami megdolgoztatja a gondolataimat, miként is vélekedjek a szeretetről, szerelemről, meg úgy általánosságban az emberi kapcsolatokról. Az ilyesfajta interjúkötetek nagy veszélye, ha a kérdező nem képes tartani a gyeplőt, vagy netalán olyan interjúalanyt választ, aki, mikor válaszol, az olvasóban (bennem) befogadáskor az az érzet támad, mintha valami zavarná az adást. Sajnos Csányi Vilmos hiába nagy szaktekintély, Isten bocsássa meg nekem, de rém ellenszenves figurának tetszett így írásban. (Szóban még nem hallottam, talán az tompítaná ezt az élményt.) Az alábbi idézet egyébként nem tőle, hanem Révai Gábortól származik:

Nekem más bajom is van a Szent Pál-kultusszal és a keresztény zsidó szeretetkultusszal. Meg tudom számlálni a két kezemen, hány embert szeretek. Tíz embert. Viszont ismerek viszonylag jól kétezret. Magyarul 1990 embert nem szeretek. Miért van az, hogy a szeretetet mint a legfontosabb érzést állítjuk az emberi viszonyok középpontjába, és miért nem, teszem azt, a megbecsülést vagy a tiszteletet? Én ezt a 2000 embert, vagy legalábbis a 2000-ből nagyon-nagyon sokat, becsülök, tisztelek, elfogadok, toleràns vagyok velük szemben, de nem szeretem őket.

Nem úgy Bánki György, akit továbbra is csak imádni tudok, aki ismét képes volt minden egyes mondatával heves bólogatásra ingerelni, és noha a már általam korábban mélyen szívembe zárt A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról is megidéződött néhol, mégis mondott új információt, megint csak megállapítottam, mennyire bölcs emberrel is van dolgunk, aki nagyon nagy kár, hogy nem kap nagyobb publikációs felületet az országban. Ha valaki, hát az ő gondolatai megszívlelendőek, és itt nem csupán a pszichiátriai, mentálhigiénés tudásából, de akár a krisztusi felfogással kapcsolatos eszmefuttatásai kapcsán is profitálhatna az ország.

Mivel a szerelem, ha már kialakult, olyan, mint egy mosógépprogram, ami szépen a maga tempójában mindenképpen végigfut, fel kell készüljek rá, hogy bármelyik útra terelődtem, a boldogítóra vagy a boldogtalanítóra, vélhetően el fog tartani egy darabig.

A könyv zárófejezetének szánt Révai Gábor szerelmeinek történetét nyugodtan kihagyhatták volna a kötetből, mert azt elolvasva nem lett a riporter számomra szimpatikusabb, hanem inkább ellenkezőleg.

Szóval három szereplőből kettő nem nyerte el a tetszésem, de még szerencse, hogy Bánki doktor úr birtokolja a könyv jó háromnegyedét.