Igazán példát vehetnénk a németekről. A tekintetben mindenképp, ahogyan a múltjukkal szembenézni képesek a filmjeiken keresztül az elmúlt 10-15 évben. Kiskoromban a német filmek és sorozatok egyet jelentettek a habkönnyű, mesés, csak a felszínt kapargató drámákkal, de szerencsére az utóbbi időben észhez tértek a német filmesek, vagy csak felnőtt egy generáció, aki képes nekiállni kidörgölni a szennyet a (német) történelemből.
„Mai” moldován elbeszélők. Maradjunk annyiban, hogy úgy 50 éve voltak ezek az elbeszélők maiak. Ennek megfelelően is kell hozzájuk állni.
Hangulatos. Ez a szó ugrik be nekem erről az olvasmányról.
Norvégiában járunk, az 1960-as években, egy nagyon értelmes kisfiú szemszögén át vizsgálva az Oslo külvárosában fekvő lakótelepi életet, emberi kapcsolatokat, sok-sok meg nem fejtett rejtéllyel, melyeket egy gyerek még nem érthet.
A kritikák alapján meg kell, hogy mondjam, rosszabbra számítottam.
A születésemnél csak egy évvel korábban játszódó regény meglepően jól hozta a ’80-as évek hangulatát (legalábbis, eszmélésem kapcsán hasonlókra emlékszem én is), a színek, szagok, zenék, leszámítva persze, hogy a kor politikai történéseiből vajmi keveset érzékeltem akkoriban, ugyancsak elkerülte a figyelmemet bármilyen bűneset, ami akkoriban történt.
Nem meglepő, hogy erős áthallás volt a A kandúr csodatettei című antológiával, hiszen ugyanaz az ember válogatta a kötetben szereplő műveket. Mégis azt kell mondjam, a hivatkozott könyv átgondoltabb és mívesebb darabokat tartalmazott.
Próbálok nem elfogultan értekezni a könyvről, de érzem, nem nagyon fog menni…
Ebben a feladatban ugyanazt a dolgot kellett lerajzolni, minél többféle rajzeszköz bevetésével.
Szeretem az alma motívumot, úgy döntöttem, ez a gyümölcs lesz a modellem. A megvalósítás azonban nehezebb volt, mint gondoltam. Feltúrtam az összes olyan eszközömet, amit ritkábban használok és mint kiderült, nem is véletlen nyúlok hozzájuk szökőévente egyszer. A Tchibotól méregdrágán vásárolt zseléstollak csak hosszas nyiszatolás után voltak hajlandóak fogni, a zsírkréta pedig továbbra sem a barátom. Ráadásul az almák többsége beillik gránátalmának is...
Az almákhoz használt rajzeszközök, sorrendben: színes ceruza, zselés toll, filctoll, aquarell ceruza, zsírkréta és alkoholos filc. (Terveztem még golyóstollal és akrilfestékkel készített almát is, de nem fért több a papírra.)
A macskafarok Posca filctollakkal készült és az egész kompozíciót sajnos agyoncsapja, de már nem volt kedvem újrarajzolni az egészet.
A hátteret pasztellkrétával színeztem és bevetettem a hajdanán, az iskolai rajszakkörön tanult trükköt: megküldtem némi hajlakkal, hogy ne maszatoljon. Még mindig beválik ez a módszer :)
Mélyen hiszek abban, hogy az őseink által elkövetett bűnöket, vagy velük megesett traumákat magunkban hordozzuk. Ha elődeinknek nem sikerült vezekelni miattuk, vagy feldolgozni őket, sajnos miránk hárul ez a nemes feladat. Persze csak, ha van hozzá merszünk.
Peter Gethers neve már gyerekkorom óta nem ismeretlen előttem. Még kicsi voltam, mikor a Spektrumon futott egy kétrészes dokumentumfilmsorozat macskákról és kutyákról, természetesen az előbbi téma kapcsán szólaltatták meg az írót, máig a fülemben van a narrátor hangja: A [nemtommilyen] légitársaság két legkülönlegesebb utasa Peter Gethers író és a macskája, Norton. Legújabb kötetében kalandokkal teli vidám kettősükről mesél. És akkor bevágták ennek a könyvnek az eredetijét.
Ne kérdezzétek, miért, de valahányszor a kezembe vettem a könyvet, a fülemben felcsendült Chopin gisz-moll polonaise-e (pedig hát a cisz-moll noktürn lett volna indokolt, ugye).