A könyv olvasásakor annyira hangulatos képek peregtek előttem: az olasz város hangulata, épületei, a családi, baráti összeröffenések, a tengerparti üdülőparadicsom, mindez nyakon öntve azzal a hamisíthatatlanul olasz felfogásmóddal, amit egyszerre csodálok és ugyanakkor idegenkedem, valahányszor belegondolok, milyen is lehet olasznak lenni, de tényleg.
Amit nem mersz megkérdezni a nőgyógyászodtól (sem) - mondá az alcím. Való igaz, én sem kezdenék bele a nőgyógyászomnál mindenféle „hülye” kérdésbe, mikor van rám kb 15 perce, szorítkozzunk az akut problémákra. Van egy barátnőm, aki rendszeresen a rendelés végére kéri az időpontját, mert utána ottmarad a dokival és vagy egy órán keresztül még beszélgetnek. Gondolom, olyasmikről, mint amik a könyvben is vannak.
Nem tudom, hogyan, de a könyv gyakorlatilag semmilyen irodalmi értékkel nem bír, mégis úgy sodródtam, mint egy falevél a hullámzó medencében, csak, hogy stílusos legyek.
Nagyon örülök, hogy van ez a könyv. Mondhatnám az unalomig ismételt közhelyet, hogy mindenkinek el kéne olvasnia, de sajnos ahogy az életünket érintő más kényes kérdésekkel, úgy a pornóval kapcsolatban is a társadalom többsége szemlesütve, legyintve, pironkodva reagál. Ó, ugyan, én ilyet nem nézek, nem is tudom, mi az, az én gyerekem rendes, erkölcsös neveltetést kapott, neki meg pláne eszébe nem jutna ilyen förtelmet nézegetni!
Keveset kalandozok a török irodalom világában, pedig igen jó szerzőik vannak nekik is. Az eredetileg újságíróként működő Perihan Mağden stílusa nekem nagyon bejött, sallangmentesen, egyszersmint mélyrehatóan ábrázolja azokat a lelki rezdüléseket, melyek az árvaházban felnőtt, esetünkben még homoszexuális vonásokkal is megáldott szereplőink átélhettek. Kegyetlen a könyv, pedig nem akar az lenni. Csak leírja, ami a világban ilyen helyeken megtörténik. Azt a szomorú tényt, miszerint a nevelőintézetek lakóinak elenyésző hányada lesz olyan, aki tisztességes megélhetést szerez és nem kallódik el, és ez sajnos gyakorlatilag bármelyik országra igaz lehet. A tragikus vég pedig csaknem elkerülhetetlen.
Előre szólok, erősen részrehajló értékelés következik.
Keményvonalas George Michael-rajongóként kissé megkésve, ám annál nagyobb örömmel vettem kezembe ezt a kis életrajzi kötetet, amely a kezdetektől a 2006-ig tartó időszakot öleli fel. Kiderültek belőle érdekes dolgok és segített jó pár, a média által felfújt dolgot tisztába tenni, ám az örömömet erőteljesen beárnyékolta az az igénytelenség, amivel a kiadó a könyvét „gondozta”.
Hamarabb láttam a könyvből készült sorozatot, emiatt bizonyos szempontból „el lettem rontva”, nem tudtam úgy olvasni, hogy ne azok a szobabelsők, ne azok az arcok stb. legyenek előttem.
A sorozat-adaptáció számlájára írom azt is, hogy így előzetesen eldurrantották az összes puskaport, ami a történetben volt. Mert noha az első évad minden egyes része jeges vasmarokkal rántotta össze a gyomromat, itt kevésbé tudtam átélni, amit a szerző át szeretett volna adni, hiányzott belőle az a látványvilág, amit nagyon jól megoldottak a készítők mozgóképen.
Egy ismerősöm pdf-fájljának hála, sikerült nekem is „elolvasnom” ezt az egészen kivételes némakönyvet.
A maláj származású, Ausztráliában felnőtt Shaun Tan képeskönyvéül nagyon is zsigeri témát választott: az emigrációt, bevándorlást, menekülést egy fenyegetett országból. Szavakra itt nincs is szükség valóban, hiszen egyetemleges a hontalanság-érzés, a nyelvi akadályok, az ismeretlentől való félelem, vagy akár a honvágy.
Nagy szerencse, hogy adtam az írónak még egy esélyt az előző könyve után. Határozott fejlődés tapasztalható, vagy a történet volt az, ami jobban megfogott, nem is tudom.
Fordítóként különleges volt olvasni ezt a fordítóról szóló kisregényt. Elgondolkodtatott, vajon egyes emberek idegennyelv iránti szenvedélye nem épp abból a vágyból fakad, hogy megtalálják a szavakat, amelyekkel kifejezhetik magukat? Mert van az úgy, hogy a tanult nyelven jobban sikerül kinyílni, mint az anyanyelvünkön. Hősünk, Gabriel esetében még így is nehezen megy a dolog.