Egyértelműen legfurább, legidegenebb olvasmányaim egyike. De éppen ettől volt jó.
Transzszexuálisok, lebujok, éjszakai mulatók világa, szexuális devianciák széles spektruma – igen, ez az a világ, amit tényleg egyáltalán nem ismerek. De László Erika és Marlon Xtravaganza megismertette velem olyan közelről, aminél közelebbről nem hiszem, hogy valaha is megismerem.
Nem szerettem olvasni ezt a könyvet. De mégis olvastatta magát.
Borbély Szilárd nagyon tehetséges író, a tekintetben legalábbis megemelem a kalapom, hogy képes volt ennyire átélhetően bemutatni, milyen is volt a ’60-as években egy egyutcás faluban élni, miközben a családot kimondva-kimondatlanul is kirekesztették a falubeliek, enni meg sokszor nem is volt mit.
Izgalmas egy utazás volt ez, Panka barátnőmmel szimultán olvastuk ezt a kis könyvecskét, egymást váltogatva írva ki az idézeteket.
Fontos könyv. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az olvasók, a magyar társadalom vagy akár a világ megosztottsága a témában.
Kik is a kötet szereplői, akik az ártatlan gyermeki megfogalmazás szerint pénzért adnak puszit?
Kiskamasz unokahúgaim felvilágosítását ezennel kezembe vettem. Már jóideje szemeztem ezzel a könyvvel, de csak most érkezett el az idő, hogy meg is vegyem nekik karácsonyra, mert egyre többször kerültek szóba a felnőtté válással kapcsolatos puhatolózások a részükről.
Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint amikor kiskoromban evőkanálnyi vízben feloldott Kalmopyrint próbált Édesanyám belémdiktálni. Nem volt érdemes sokáig húzni a dolgot, egyetlen falással le kell nyelni, majd utána kapok csokit, hogy elvegye a rossz ízt. Igyekeztem is mihamarabb végezni vele, olyan rossz érzések kerítettek hatalmukba.
Annyira jó érzés olyan könyvet olvasni, ami nem szépirodalom, mégis, a rendkívül igényesen átgondolt felépítésnek köszönhetően az ember alig várja, hogy félretehesse a dolgait és olvashassa tovább! Ezt nevezem példamutatásnak, ha már egy könyv arról szól, hogy miként kell jól megírni egy könyvet.
Balczó Matyival (igen, az a Balczó) a Magyar Íróképző első írótáborában ismerkedtünk meg és miután kiderült, hogy mennyi közös van bennünk (szeretjük a riportkönyveket és a repülést, nos, ezzel a lista véget is ért), a kocsijából előszedte nekem két könyvét és menten dedikálta is. Ha tudta volna, hogy a világnézetünk milyen homlokegyenest más, valószínűleg nem lett volna hozzám ennyire kedves :)
Bizonyos értelemben nem vagyok az a sztereotip nő. Nem csicsereg a hangom, nem olvadok el a kisbabáktól, nem hordok szoknyát vagy magassarkút, mocskos a szám. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem… A Szex és New York-szerű filmek idegesítenek, nem tudok azonosulni a szereplőkkel, chick litet sem olvasok, mert halálra idegelem magam a két milliméter mélységű problémákon, amiken a szereplők vekengenek, a való életben is kerülöm a kifejezetten „csajosnak” titulált dolgokat, férfikollégák között érzem inkább jól magam.
Akkor meg mégis mi a jóélet vitt rá (a nagy Scolar-leárazáson kívül), hogy megvegyek egy könyvet, ami egy szingli lányról szól, meg a pártalálási viszontagságairól?
Mi jut eszembe Freddie Mercury-ről?
Legelőször nem is az a temérdek sláger, amit elénekelt és amelyekhez zsenge korom ellenére megannyi személyes élmény fűz. Hanem az a nő, akinek a szülését gimis barátnőm szülész édesanyja segített levezetni, a megszületett gyermek pedig a Kolompár Fredimerküri nevet kapta (volna) a keresztségben. Hát igen, Freddie Mercury ekkora sztár volt.