Bizony, beszéljünk nyelveket! Minél többet. Milyen kár, hogy manapság mintha elfelejtették volna "odafönt", ennek mekkora jelentősége is van.

Végre egy könyv, ami vicces, érdekes, jóféle önéletrajzi mű. Mondjuk ne is lepődjünk meg, hogy egy olyan ember, aki a szavakból él, azért elvárható, hogy írni is tud.

Kinyitottam a könyvet, varázspor szállt fel belőle, én pedig hagytam, hadd járjon át Halász Margit kétvízközti varázslatos világa, telis-tele mesével, szenvedéllyel és emberi sorsokkal, mélyen beszívtam és hagytam, hogy a szívemig hatoljanak a gyönyörűszép mondatok, Ördög Rozál és Négyökrű Mihály…

Nagyon őszinte, már-már intim részletességgel megrajzolt anya-lánya kapcsolat.

Annyira szeretnék erről a könyvről egy jó ütős értékelést írni, melyben át tudom adni mindazt, amit érzek. Félek, túlságosan is mélyen érintett ez az írás, minthogy kellőképpen szavakba tudjam önteni.

Igazi kamaszregény!– mondja a fülszöveg. Pedig ebből szerintem csak a kamasz az igaz. Nem is tudom, minek nevezzem, műfajilag hova is soroljam be ezt a történetet. Mert történet ez egyáltalán? Nagyon kis részben, már ha a szerelmi nyomozást annak tekintjük.

Ez a könyv ígéretesen indult, de aztán erős lejtmenet jött.

„Petterson regényét olvasni olyan, mintha belezuhannánk egy éjszaki tájképbe – minden csupa ragyogás és tiszta, tapintható fagy. (Time) Az idézet a borító hátuljáról van és magam sem mondhattam volna szebben.

Ejhm… [ide most képzeljetek el egy olyan arckifejezést, mint mikor megkóstolunk valami ínyencséget, de nem tudjuk eldönteni, hogy most akkor ez finom-e vagy sem]

Keresztlányom ajándékát muszáj voltam lemeózni.